2008. szeptember 4., csütörtök

Ha augusztus, akkor "vásár"






Mindig augusztus első vasárnapján tartották nálunk az "Idecsi vásárt", amit gyerekkoromban, emlékszem, annyira vártam! Gyűjtögettem a zsebpénzemet, de még pluszban is kaptam, aztán elköltöttem különböző - mostani szemmel nézve - hülyeségekre: drótgyűrűkre-láncokra, napszemüvegre, ilyen-olyan csecsebecsékre, de persze, nem maradhatott ki a körhinta sem meg már nem is emlékszem, hogy mik voltak. Ilyenkor vendégek sokasága fordult meg nálunk, a környező falvakból jöttek sokan az eseményre, rokonok, barátok és ha máskor nem is, de a vásárkor meglátogattak. Általában nagy flekkenezés-miccsezés volt a vége, és imádtam, amikor kivonultunk valamerre a "zöldbe", ahol sokkal jobban esett az étel, de a gyerekcsapat összeállása is megérte a fáradságot.

Aztán egy időben nem szervezték már. Vagy nem jött hinta, ami akkor, gyerekfejjel, akkora szomorúságot okozott, hogy sírni tudtam. Aztán már árusok is kevesebben jöttek, sőt a vonat is kevesebb látogatót szállított.

Néhány éve viszont ismét van vásár, bár most egyáltalán nem csigázza fel a fantáziámat. Más szemszögből látom a dolgokat és csak az egymást agyontaposó lábakat, a nagy tömeget látom magam előtt, ha rágondolok. Ennek ellenére az esemény jó alkalom arra, hogy a család "másik" része is összejöjjön egy kis találkozóra, együttevésre, beszélgetésre. A vásár már másodrendű, bár tavaly azért idejében kimentünk és meghallgattunk/néztünk néhány fellépő néptánccsoportot, énekest, de idén alig a végén, amikor az árusok már kezdték összeszedni portékáikat, akkor etettük útba, hazafelé jövet. Mert azért elmentünk otthonról, csak nem a vásárba, hanem a strandra. Tavaly már voltunk Krisztával itt a sósvizű strandon, és most is nagyon élvezte. Valahogy mintha az anyjára ütne a kisasszony (bár lehet, hogy az apja is ilyen volt annakidején), mert hiába kérdeztem, hogy fázik-e, reszkető ajkakkal állandóan azt hajtogatta, hogy nem. Persze, tudtam, hogy valóban nem fázik, hisz a 25-26 fokos víz nagyon kellemes volt, bizony én is nagyon élveztem! Kriszta annyira bátran ment bele a vízbe, hoyg még én is meglepődtem. A legcsekélyebb félelemérzet nélkül, mintha mindig is vízben élt volna. És mennyire vigyázott, hogy ne pancsoljon túlságosan a kezével-lábával, mert nagyon sós a víz és ha a szemébe megy, nem lesz kellemes! Vittünk úszógumit és az újonnan vásárolt karúszókat. Karúszóim sosem voltak, nem tudtam, mennyire jók, mennyire biztonságosak, de szerencsére jö döntés volt megvételük. Kriszta ügyesen mozgott velük, ha nem lett volna sós a víz, akkor 2-3 méteres körzetben is elengedtem volna magam mellől. De az úszógumi sem maradt szárazon, azt főleg Artúrka használta, aki már alapból visszahúzódóbb típus, a vízzel is ezért sokkal nehezebben barátkozott. Hiába volt az úszógumi, csak szorította, szorította a kezemet, nyakamat, és bár nagyon élvezte ő is, végig éreztem rajta a feszültséget. Önszántából jött be mindig a vízbe, de önszántából is kérezett ki.
Nem tudtam, hogyan fogom majd Krisztát kiszedni onnan, és már nem is emlékszem, hogyan alakult. De aztán a két gyerek homokozott egyet, közben volt egy fagyizás is, majd Kriszta nemalvás miatti hisztije kezdett túlzott méreteket ölteni és inkább hazaindultunk. Igaz, ekkor már csak Ani volt ott velem és a két lányom, a többiek, rendre mind hazaszállingóztak. Még megáltunk egy napszemüveget venni Krisztának, ez volt Anitól a vásárfia és aztán mi is mentünk.
Boróka irtó aranyos, csandes bogár volt azon a napon, alig lehetett hallani a száját. Elaludt még otthon, mielőtt elindultunk a strandra és végigaludta a fürdőzést és a homokozást. Amikor felébredt, leültünk magyarói Irénkéék pokrócára és egy fürdőlepedőbe burkolózva szopizott. A lábacskáit megmártottam a vízben. Sajnos akkorra a nap már elbújt, különben ő is fürdött volna, ha élvezte volna. A hazautat (ez még csak az ottani hazaút, édesanyámékhoz) a babakocsiban ülve, nézelődve, dumálgatva tette meg.

Mire megérkeztünk, a pasik is megjöttek, ugyanis István, Csaba, Zoli és Beni halászni mentek a Marosra. Halat ugyan nem fogtak (legalábbis nem számottevő mennyiséget és méretűeket, ezért vissza is engedték őket), de legalább fürödtek egy jót. A sült kolbászos-micces vacsora után mi már haza is indultunk, útbaejtettük Beresztelkét, hogy Istvánék elhozzák a következő heti munkálatokhoz szükséges gépeket és Zolinak a ruháit, majd kb. este tízre otthon voltunk. A csajokat lefektettük (Kriszta fürdött is, Borónál kihagytuk), majd mi még beszélgettünk, pakolásztunk egy kicsit.

Nincsenek megjegyzések: