Szeptemberi nyár

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt."

Ezt írta Petőfi Sándor egy hajdanvolt szeptember végén, én pedig idézem őt, mert minden sora érvényes a mostani szeptemberünk végére is. Igaz, hogy alaphelyzetünkből, mármint itthonról még nem látunk hóborította hegyeket, de a Déli Kárpátokban már biztos van friss hó is a régi, el nem olvadtak mellett.

De akárhogyis, mi még nem érzékeljük. Csak onnan tudjuk, hogy ősz van, hogy reggel és este meglehetősen hűvös van, fel kell öltözni rendesen, de nappal 25 és 30 közötti hőmérsékletek vannak. Azért a természet is már kezd új ruhába öltözni, de mindeddig eléggé lassított tempóban. Valahogy úgy vagyok ezzel az időszakkal, mint ahogyan egy kilencvenéves valakit elképzelek: minden nap úgy ébred, hogy lehet, ez az utolsó virradata, de teljesen meg van békélve a gondolattal. Nos, én is tudom, bármelyik nap véget érhet a nyár, jöhet az igazi ősz, de már nem bánom, hiszen szép nyárban volt részünk, kihasználtuk amennyire csak tudtuk, tehettük.

Ennek jegyében pénteken félnapos, tegnap pedig 2-3 órás kiruccanást hoztunk össze.

Pénteken Istvánék cégbuliztak Vármezőn. Ő már reggel útrakelt és élvezte a friss levegő nyájtotta előnyöket: jókat evett, iszogatott, sőt focizott is. Koradélután, amikor lejárt Csabának az aznapi kötelező programja, Ani végzett az iskolában és Krisztát is hazahoztam az oviból lefekvés előtt, hamarjában összepakoltunk és mi is útrakeltünk Vármezőre. Persze, csak szigorúan miután sütnivaló ennivalóból is feltankoltunk. István már várt bennünket, így együttesen mentünk enni. (Igaz, bele egy falat nem fért már!) A patakparton letelepedtünk és mókázás, futkározás, nevetgélés közben szépen megsültek a miccsek is. Evés után lassan felszedelőzködtünk és elindultunk az eredeti célpont felé: a halastavakhoz. Alig lézengett néhány horgász a parton, István egykettőre fogott is néhány halat. Végül úgy belejött, hogy 18 szép példányt vittünk haza, bár négy halat ezek közül Ani és Csaba fogtak közösen. Ezenkívül vagy 4-5 darabot „eladott” egy sikertelenül horgászó embernek. Jócskán sötétedett már, amikor hazaindultunk.
Amíg a pasik a halfogással élvezkedtek, addig mi, csajok, másképp múlattuk az időt: még megérkezésünkkor megláttam Melindát, a volt osztálytársnőmet, akivel eddig sosem sikerült itt összefutni és nagy öröm közepette sétálgattunk, beszélgettünk, miközben a manóink is jól elvoltak egymással. Megcsodáltam szép udvarukat, díszcserje-kertészetüket, illetve Melinda őszi kompozícióit és ismét sajnálni kezdtem, hogy nekünk nincs udvarunk.
Végül láttunk „ejtőernyősbácsit” repülni, hazajövetelünkkor pedig már az egyik hőlégballont is beüzemelték, ugyanis ezen a hétvégén tartották az idei hőlégballon-parádét, amiről tavaly is beszámoltam.





















Tegnap ugyanolyan csodálatos és meleg napra ébredtünk, mint az utóbbi hetekben mindig, és amikor nem túl korán Istvánt ébresztettük a csajokkal, kijelentettem, hogy megyünk valahová. Hogy minél közelebb legyen és ne is kerüljön pénzbe, „kitaláltam”, hogy csak ide megyünk az erdőre. Természetesen, tettem annyi engedményt, hogy amíg lehetett, autóval mentünk, hiszen inkább így, mint sehogy!:P Aztán lehagytuk az autót és az ösvényen szépen bevettük magunkat az erdőbe. Érdekes volt a széléről szétnézni: bár a túlsó oldalon az erdő még csak alig-alig kezd sárgulni, és még mindenütt zöldell a fű, ez a mostani „zöldség” már amolyan kopár fajta, nem, mint tavasszal. A sok zöld növény helyett az erdőben is már félig száraz, lehullt levelek voltak, bár így sokkal könnyebben lehetett haladni. Nem tettünk semmi különöset, csak sétáltunk, bámészkodtunk, rókalyukakat szemlélgettünk, madarakat figyeltünk és hallgattunk, no meg beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott. Kétszer megpihentünk, pattogatott kukoricát, kekszet rágcsáltunk, vizet, kávét ittunk, majd jókedvűen folytattuk az utunkat. Az első pihenő után tovább, a második után meg vissza. A visszaúton Krisztával virágokat, csipkebogyót és galagonyát szedtünk. Boróka többnyire Istvánnal volt, az apja nyakában szállíttatta magát. Kriszta hősiesen végiggyalogolta az utat, bár néha berzenkedett egy-egy ruháját elkapó bokrocska, magas fűszálak ellen. Kicsit tolódott az alvásidő, (délelőtt keltünk útra) de nem kellett sokat ringatni a csajokat.

Mit csináljak?

Költői a kérdés, nem kérek rá választ igazából, úgyis magam kell döntenem felőle. Nagyban vázolom azért a problémát.
Ugye itt ez a napló, amibe már több, mint egy hete érdemlegesen nem írtam, pedig lenne mit. Másfelől meg ott van a mindennemű mindennapi házimunka, kiegészülve az őszi befőzésekkel, eltevésekkel, amiknek egyelőre vége-hossza nincs: még csak ezt, még csak azt, ezt is érdemes, az is kell, amaz is finom, ez is jól jön majd, stb. És ehhez ha hozzávesszük még a kiruccanásainkat, egy-egy sétát, bevásárlást, mamalátogatást, no meg az éjszakai alvást, kiderül, hogy a nap percről percre be van táblázva.

Minden nap úgy kelek fel, hogy no, ma írok. Aztán elmarad, mert szégyellem még magam előtt is, hogy a géphez üljek, miközben egy csomó dolgom lenne. Mindig az estében bízom végül, mint a tények is mutatják eredménytelenül, mert ha már mindenki alszik, engem is erősen vonz az ágy. És ismét elszégyellem magam, előre, mert milyen az, ha másnap reggel fáradtságra panaszkodom netezés miatt, holott alhattam is volna.

Most ugyanez van. Dedjeim alszanak, én pedig nem tudom mit tegyek: dolgozzak, mert igazából csak ilyenkor haladhatok, vagy bejegyzést írjak, mert igazából ezt is csak ilyenkor tudom gyorsan és tisztességesen megcsinálni. Én pedig mit teszek? Gyorsan írok egy bejegyzést (persze, nem erről szeretnék amúgy írni...) és megyek tovább dolgozni. Amolyan kecske is jóllakik, káposzta is megmarad - stílusban. De ahogy a jövőre gondolok, felrémlik valami olyasmi, hogy majd még visszasírom mostani jódolgomat, azazhogy csupán két dolog között kell választanom.

Rend és rendetlenség - interjú Polcz Alaine-nel

Ma reggel leragadtam Duendénél, csupán ennyire futotta a netezésre szánt időmből. Bár hosszú írás, ajánlom mindenkinek, aki erre téved, hogy olvassa el, sokat tanulhat belőle. (Az interjút készítette Bíró Tünde szakíró, lifeness tanácsadó 2001-ben, a cikkre Duende itt talált rá.)


Rend és rendetlenség


Az ötvenes években írta meg Polcz Alaine a Rend és rendetlenség címû, Nívó-díjas könyvét, amelyben a környezetünk és a lelki betegségeink összefüggéseit taglalja. A könyv nemrég újra napvilágot látott, de óhatatlanul felmerül az emberben, vajon változott-e a rendhez való viszonyunk az elmúlt évtizedekben.

- Az emberek alaptermészete nagyon keveset módosult, miközben a tárgyi világ alaposan megváltozott körülöttünk, mindent elborít, és ezzel a dömpinggel nehéz megbírkózni. Elõször a hatvanas-hetvenes években, külföldön járva tapasztaltam, milyen rendetlenek az amerikai fiatalok. Egy szállodában az egyik takarítónõ panaszkodott arról, mennyire nehéz az õ szobáikat kitakarítani, mert egy csomó "kacattal" veszik magukat körül. Ez a folyamat nálunk most ért a tetõpontjára. A mai fiatalokra egyre jellemzõbb a tárgyi zsúfoltság, amely együtt jár az életritmus gyorsulásával is, így pedig nagyon nehéz kívül és belül harmóniát teremteni. Egyre több tárgyról kell gondoskodnunk, egyre kevesebb az idõnk, kapkodunk, sietünk - rendetlenné válunk.
Van, aki a poroszos körülmények között érzi jól magát, és van, aki összevissza dobál mindent. Ami az egyiknek belsõ kényszer, az a másiknak büntetés. Nagyon nehéz, ha családon belül kerül össze két különbözõ elvárásokkal élõ ember. Az élet rendjéhez tartozik az otthon rendje is, ez pedig az asszony dolga, de nem az õ kizárólagos munkája. Nagy hiba, ha nem szoktatjuk a családtagjainkat arra, hogy mindennek megvan a saját helye, és mindenkinek adott a saját dolga. Ha a nõ egyedül végzi a házimunkát, nem marad ideje a melegségre és a meghallgatásra. Még a fiúk is az anyjukkal beszélik meg a gondjaikat, mert az anya az érzelmi támasz, az apa pedig a szabály és az engedelmesség, még ma is. Ez is az élet rendje. Ahhoz, hogy ez így is maradjon, meg kell keresni a harmóniát a család életében. Ki mit csinál a háztartásban, a nevelésben, a pénzkeresésben.
Tekintettel kell lenni az átmeneti állapotokra is: betegség, haláleset, lelki, házassági krízis vagy éppen a kamaszkor idején kieshetünk a megszokott ritmusból. Ahhoz, hogy ez rendbejöjjön, idõ és türelem kell. A tárgyi rend vagy rendetlenség által küldött üzenetet érteni kell: ilyen vagyok, így élek. Berendezhetem a lakásomat egy csodálatos vendégszobának, és közben nem marad idõm a barátokra. Vagy élhetek kellemes rendetlenségben, ahol azért mindennek van helye. Egy biztos: a jó rend kevés merevséggel és sok melegséggel jár, és van rossz rend és jó rendetlenség is.
- Hogyan tehetünk rendet a közvetlen környezetünkben?
- A reklámok, a társadalmi ösztönzés hatására olyan tárgyakat és szokásokat halmozunk fel az életünkben, amelyektõl már nem lehet élni. Ez súlyos hatással van a lelkiállapotunkra is. Ha valaki nem érzi jól magát, üljön le a szobájában, nézzen körül, és kérdezze meg magától: "Miért rendeztem így be? Mi az, ami zavar engem? Miért nem tudom elpakolni a holmikat, miért nem tudok könnyen, gyorsan tisztaságot teremteni?" Végig kell gondolni, mi fölösleges a lakásunkban, és azt vagy el kell adni, vagy oda kell ajándékozni a rászorulóknak.
Egyetlenegy szobát is jól ki lehet használni, és 4-5 szobában is lehet rosszul rendezett életet élni. Nagyon egyszerû megoldásokra kell gondolni: egymás életterének tiszteletben tartására elég lehet egy vastag függöny vagy egy térelválasztó szekrény. A fontos, hogy beszéljük meg és tartsuk tiszteletben minden családtag igényét. Elgondolkodhatunk azon is: miért fertõtlenítünk, mosunk és mosakszunk állandóan? Aztán a ruhánkból és a bõrünkbõl drága szerekkel kioldott anyagokat másik drága szerrel pótoljuk. Máris egy körforgásban találjuk magunkat, aminek a vége a pazarlás, ami nemcsak a pénztárcánkat érinti, hanem az egész életünket. Mindenbõl kevés van már. Sokkal jobban kellene becsülnünk a levegõt, a vizet és az ételt is, mert a végén mi magunk pusztulunk el. Lánykoromban természetes volt, hogy a fahamuból nyert mosószódával mosogattunk, ami olcsó volt, és a környezetet sem szennyezte. Ma mindenféle csodaszereket használunk, meg mosogatógépet vásárolunk, amelynek a költségeit aztán még több munkával teremtjük elõ, és emiatt még kevesebb idõt tudunk szánni a családunkra és önmagunkra.
- Mi az oka, hogy nem lépünk ki ebbõl a körforgásból?
- A csomagolás és a reklám õrülete az egész világunkat áthatja, és tönkreteszi a környezetünket, végsõ soron pedig bennünket. A legnagyobb felelõsség ebben a helyzetben a nõké, mert mi döntjük el, mit esznek és milyen szereket használnak a családtagjaink. Miért vásárolok mûanyagba csomagolt terméket? Mennyit dobok ebbõl a szemétbe? Miért veszünk méregdrága déligyümölcsöt, amikor a lila hagyma, a káposzta, alma és sárgarépa sokkal több vitamint tartalmaz? Miért használok drága és erõs szereket, miközben választhatok természetes alapanyagú tisztítókat is? Miért adok naponta tiszta felsõruhát a gyerekre? Valóban piszkos, vagy kikefélhetem, kirázhatom, és holnap felveheti még? Hogyan élek, mennyi idõm van a háztartásra, mennyit költök, és mennyi pénzem megy el fölösleges dolgokra? Elég egy hónapig vezetni a háztartási költségeket, hogy kiderüljön, mennyi pazarlás történik a családban. Üdítõre sem lenne szükségünk, mint ahogyan az étkezések közti rágcsálásra sem, mert a nassolás rossz szokása már a gyermekkorban megteremti a cigarettázás és kábítószerezés alapjait.
Mindenkinek tanácsolom, hogy elsõ lépésként vegyenek egy jó szakácskönyvet, amelyben olcsó és gyorsan fõzhetõ ételek leírása van. Lehetõleg ne vásároljanak készételeket! Egy jól megszervezett háztartásban naponta fél óra alatt meleg vacsorát varázsolhatunk az asztalra. Ugyanilyen fontos megszervezni a napirendet. A család rendszeresen üljön le, és közösen beszéljék meg, kinek mi az igénye. Mennyit tévézünk, mennyit dolgozunk, mennyit beszélgetünk, milyen tárgyakat, gépeket használunk? Eleget segítenek a családtagok egymásnak? Sokan élnek a televíziózás bûvöletében, ami senkinek sem jó. Különösen a gyerekeknek káros, a legkisebbeknek még a mesefilmek megtekintését sem ajánlom. Olvassanak és beszélgessenek inkább. Mindennek megszervezése az asszonyok dolga. A rendet belülrõl kell elindítani - az egyén és a család belsõ világából -, és ha ezt megtettük, elõször a környezetünk, majd az életünk is rendbe jön.
- Mi a rendje a férfi és nõ közötti kapcsolatnak?
- Úgy szeretem a világot, hogy ránézésre láthassam, ki kicsoda. Például ki a férfi, és ki a nõ. Ma a nõk sokszor túljátsszák a szerepüket, vagy pedig gátlástalanul mutogatják a bájaikat. Pedig a helyünk õsidõk óta adott: a nõiesség, a gyermek és az otthon. A nõk egy része mindenáron férfinak szeretne látszani: lágyság és szeretet helyett a fizikai és lelki erõvel kérkedik. Az üzleti életben megkeményednek, tudatosan nyomják el magukban az ösztöneiket, férfias sportokat ûznek, határozottak és kezdeményezõk lesznek, a szerepváltással fölényhelyzetbe akarnak kerülni. Mindez oda vezet, hogy nagyon nehéz most férfinak lenni.
A nõk és férfiak egyenrangúsága nem jelenti az egyformaságot. Más az agyunk, a fizikai felépítésünk, az érzelmeink is különböznek a férfiakéitól, és ez ellen nem lehet és nem is kell tenni semmit. Természetesen alkotómunkát nekünk is végeznünk kell. A szerepváltást ráadásul Magyarországon nem az emancipáció hozta, hanem a gazdasági helyzet. A jóléti államokban harcoltak az asszonyok a munkába állás lehetõségéért, nálunk pedig dolgozniuk kellett. A falusi asszonyok mindig is dolgoztak, de a saját házuk táján, és egész nap mellettük volt a gyerekük is. Ma pedig a nõi szerep elvesztése miatt egyre kevesebbet vannak a gyermekükkel, aki ettõl szintén rendetlenné válik.
- Hol kezdõdik a gyermekkor rendje?
- Már egy hathónapos kisbaba is képes alkalmazkodni a körülötte élõkhöz. Az én gyermekkoromban például természetes volt, hogy a felnõttek beszélgetésébe a kicsik nem szólhattak bele. A személyes tárgyainkat, ruhánkat, cipõnket már néhány éves korunkban el kellett raknunk. Koszos cipõvel nem mentünk be a lakásba, mert nekünk kellett feltakarítani. 6-7 évesen már kissámlira állva mosogattunk, és fokozatosan kellett egyre többet segítenünk a háztartásban. Mégis rengeteg idõnk volt játszani, olvasni, gyereknek lenni. A mai gyerekek túlterheltek, ami oda vezet, hogy ugyan okosabbak, mint mi voltunk ennyi idõs korunkban, de az élethez nincs képességük. Nem elég bölcsek. Nem tanítjuk meg õket az alapvetõ fegyelemre, a munkára, a rendre, alkalmazkodásra. Aztán kikerülnek az iskolapadból, és az elsõ nehezebb élethelyzetben, munkahelyi vagy magánéleti konfliktusnál összeomlanak. Sok a fiatal öngyilkos, egyre többen lesznek depressziósok, alkoholisták és kábítószer-élvezõk. Régebben a szülõk, az iskola és a társadalom egységesen nevelték a gyerekeket. Ma nagyon sokat engedünk meg nekik, és szinte már senki nem büntet. Pedig a korlát nemcsak korlátoz, hanem véd is. A gond az, hogy nincs idõ nevelni õket. Ez pedig, bármilyen körülményeket is teremtünk, elsõsorban az anyák dolga. A mai fiatalokat nem tanította meg senki beilleszkedni az élet rendjébe, ezért gyereknek lenni is nagyon nehéz manapság.
- Milyen a rend Polcz Alaine életében?
- Hajnalban kelek, olyankor rendszerint írok, és az elõadásaimra készülök. Ápolom a férjemet, naponta háromszor ülünk asztalhoz, kétszer készítek meleg ételt. A kertemet és a pesti lakást is magam gondozom. Emellett rendszeresen tartok elõadásokat, oktatok, társadalmi életet élek, és már nyolcvan felé közeledem. Igyekszem jól beosztani az idõmet, és mindig tartom is magam ehhez a beosztáshoz. Mindennek adott a ritmusa a mindennapjaimban. Sosem unatkozom, mindent el tudok végezni. Folyamatosan rendet teszek az fejemben is, és ha már tudom, mire kell vigyáznom, akkor felelõsséggel viseltetem a környezetem iránt. Nem használok fölösleges tárgyakat, és nem pazarlom az idõm haszontalan dolgokra. Tudatosítom magamban, hogy a világmindenség és én összefüggünk. Ezért egyre inkább foglalkoztat a kozmosz rendje. Megyõzõdésem, hogy minden mögött ott áll a teremtõ szellem léte.

Keresztelő

Egy újabb keresztgyerekkel gazdagodtunk tegnap. Szép volt a szertartás, finomak voltaka z ételek, jót táncoltunk, kellemes volt a napunk.
Ádámka, Isten éltessen sokáig egészségben, szeretettel körülvéve! :)

Kriszta óvodás lett

És eljött az a várvavárt-nemvárt hétfő. Előző este mondtam Krisztának, hogy reggel korán ébresztem, mire szinte felháborodva mondta: de én felkelek, Anyukám! Úgy is lett. Boró ébredt hamarabb, és mire lejárt a szopi, már Kriszta is battyogott ki a szobájából. Izgult és örült egyszerre. Bár fogalma sem volt, mi vár rá. Öltöztünk mindannyian, Borót mamáékhoz hívattuk meg reggelire.:):P

Kriszta büszkén lépdelt közöttünk. Az öltözőben alig fért a bőrében, amíg átöltöztettem, állandóan csak leskelődött a csoportszoba felé. Vissza sem nézett. Nem csetlett-botlott, nem volt megilletődve, nem volt elvesztődve, hanem határozottam egy kisebb gyerekcsapat felé tartott és leült egy kisszékre festeni. Mintha legalább harmadik éve, hogy oviba jár.

Egész nap rá gondoltam. Csináltam, amit csináltam, de állandóan visszakanyarodtak a gondolataim őhozzá. Megnyugodtam. Bármennyire is féltem, hogy milyen lesz a kezdet, most már azt hiszem, tényleg megnyugodhatok. Bármennyire is érzem én az ovikezdés vízválasztó voltát, őt ez szerencsére nem érintette meg, és ismét tanúbizonyságát tette tökéletes alkalmazkodóképességének.

István hozta haza, du. 4-kor. Első naptól ottaludt. Mondjuk, nem is javasolták az óvónők, hogy másképp legyen, mert így megszokja első perctől az ottani rendet, jobban összeszokik a társakkal, mindenkivel. Amikor hazajött, ezt újságolta először: én az oviban csak kicsit aludtam! De tegnap már jól aludt, sőt, ma még pirospontot is kiérdemelt az ügyes evésével, alvásával.:)

Aztán kikérdeztem: mit csináltak, mit ettek, hol aludt, miben aludt, kikkel játszott, hogy hívják az óvónéniket (ezt csak ellenőrzésképpen), és ő készségesen válaszolt. Voltak dolgok, hogy nem tudtam kiszedni belőle, de ha másképp tettem fel a kérdést, már lehet, hogy válaszolt.

Tegnap István vitte-hozta, ma viszont nekem kellett vinni. Természetesen, Boróval együtt mentünk, és legalább belekóstolhattunk egy újabb fázisba: hogyan viselkedik Boró az oviban. És hogyan? Hát, ugyanúgy, mint nővére: gond nélkül elvegyült a gyerekek között, felkapott egy babát, amit aztán magával hurcolászott mindenfelé, ment, fedezgette fel a játékokat, próbált barátkozni gyerekekkel; nagyon együttérző a lelkem, mert az egyik sírdogáló kislányhoz többször odament és mutogatta-mondogatta nekem, hogy ü, ü, azaz sír. De amúgy nem igazán vett tudomást rólam. Aztán kíváncsi leszek, ha majd élesben megy a dolog, és eszébe jutok, hoygan fog reagálni a távollétemre?

De egyelőre visszatérek Krisztához. Ma már teljesen rutinosnak mutatkozott. Tudta, hol keressük a dolgait, mit hová kell tenni. Úgy tűnt, hogy még nincs olyan személy vagy csapat, akivel szívesebben játszana, egyaránt lekötötte a rajzolás, a fényképezés vagy éppen az állatokkal való játszás az óvónéni mellett. Zsuzsa (középsős óvónő, de egy teremben vannak, és nem mellesleg régi iskolatársam) is megerősítette, amit láttam, hallottam: annyira nagyos, mintha nem is most ment volna először oviba. És a magassága is min. középsősnek felel meg. Termetre, igaz, Boróka sem kakukktojás, voltak nála „apróbb” gyerekek is a csoportban!

Tehát, minden rendben ment, rendben van. Szívesen gondol az ovira, szívesen mesél róla (bár azért vannak még fehér foltok aa térképen:D), szívesen indul útnak. Nagy kő esett le a szívemről, mert így tudom, hogy jó helyen van, és ő is jól, biztonságban érzi magát ott. Ha pityeregve, sírva kellett volna otthagynom, biztos nem lenne ilyen könnyű nekem sem. De jó, hogy így van.

Fényképész:



Állatoznak, nagyon koncentrál:


És Boró, a babával:

Mi a bajom?

Tulajdonképpen semmi bajom sincs. Tettrekész vagyok, végzem is a dolgomat maradéktalanul, még ki-kiruccanunk ide-oda feltöltődésképpen, mostanában nem is mérgesített-idegesített fel senki túlzott mértékben. Érdekes módon az ilyenkor szokásos "őszi neuraszténiám" sem jött még elő; talán az eddigi nyári vagy nyárias időnek köszönhető ez, a sok napsütésnek, melegnek. Most valahogy még várom is az őszt, mert tudom, hogy ez nem jelenti feltétlenül a programok, kiruccanások végét, sőt, hamarosan gyönyörű színkavalkádba öltözik minden, csak győzzük csodálni a természetet. Jövő héten angolra is beiratkozom, ez is izgalommal tölt el, már szintén várom az agytekervény-megmunkáltató tevékenységet is. Igaz, ha arra gondolok, hogy a vinetám (padlizsán) még nincs lesütve, a zakuszkám még nincs eltéve és még van néhány dolog, amit a nyárből-őszből átmenekítenék a télbe is, akkor ráncolom a homlokomat, hogy mikor leszek meg vele, de tudom, hoyg egyszer ezekkel is elkészülök.

Nem, nem ilyen bajom van most. Bár sokáig nem vettem tudomást róla, azért már egy ideje ott lappang a tudtalattimban, a lelkem rejtett zugában, ahonnan szándékosan nem engedtem előbújni. De kb. egy hete, amikor ráébredtem, hogy vészesen közeleg a nap, és bármennyire is struccpolitikázom, az idő telik és 14-e máris ittvan, Kriszta pedig boldogan óvodába indul majd, teljesen megmagyarázhatatlan érzésekkel küszködök. Olyannyira megmagyarázhatatlanok, hogy végülis ezer szóban sem tudom kifejezni, amit érzek. Mert kavarog bennem, mint holmi boszorkánykonyha katlanában a félelem: attól, hogy lejárt a múlt, és mit hoz a jövő, hogy nagy már a lányom, hogy vénülök én is; hogy máris megkezdi a kifelé röptét a családi fészekből, hogy ezentúl nemcsak én, mi leszünk az útmutatói, nevelői hanem mások is beleszólnak irányításába; hogy a kis védett kuckóból, az otthonból kikerül a "világba", és tudom, még nincs felkészülve mindenre, amivel ott szembesül, amit ott tapasztal.

Az óvodára, az én óvodás éveimre nagyon szívesen emlékezem; igazából semmilyen kellemetlen emlékfoszlány nem maradt bennem azokból az időkből, és bár vannak konkrét dolgok, amikre emlékszem, mégis inkább az érzés az, ami megmaradt: a jó, a felszabadultság, a gondtalanság érzése. Mert mi, felnőttek hiába tudjuk, hogy azzal, hogy már óvodába járnak a gyerekek, tulajdonképpen egy ördögi kör kezdődik el, egy taposómalom, aminek már sosem lesz vége, kicsinyeink úgysem érzékelik még; tényleg játékként élik meg ezeket az éveket.

Nem tudom, milyen hatással lesz Krisztára az ovi. Nagyon stramm kiscsajnak ismerem, ezért úgy érzem, nem lesznek gondjaink. Várni, mindenesetre, nagyon várja, és ha megkérdezik tőle, jár-e oviba, mindenkinek azt feleli, hogy igen, utólag kell nekem hozzátenni, hogy csak most fog kezdeni. De nagyon érzékeny is a kis drágám, úgyhogy nem tudom, megússzuk-e meg minden felhő nélkül a kezdetet, bár ez biztos attól is függ majd, hogy milyen élményekben lesz része az első napokban. Már sokszor beszélgettünk, és mondtam, hogy ott kell majd ennie és aludnia, én pedig nem leszek ott, és úgy néz ki, nem igazán rendítette meg a dolog.

Mindhárman nagy izgalommal várjuk a holnapot és a következő időszakot. Remélem, azért helyt fogunk állni, mint eddig is, bármiben!

Csónakázik a kisasszony. Edénytörlő a csónak, szőnyegporoló az evező. Fantáziában nincs hiány.:)

Bözöd

Idei nyarunkat egyetlen szóval is jellemezhetném: tavak. A tavak nyara, éve volt számunkra az idei, kezdve a Zetelaki víztározóval, ahol nyaraltunk, folytatva a faragói tavaknál tett egyéjszakás-sátoros kiruccanásunkkal és befejezve (gondolom) az utóbbi időben majdnem rendszeressé vált Bözödi-tó-látogatásokkal.

Érdekes módon, ez a tó eddig valahogy elkerülte figyelmünket, félreesett frekventált útvonalainktól, pedig csupán 5 km-nyit kell letérni a főútról és már ott is találjuk magunkat a partján. Jónéhány évvel ezelőtt, még középiskolás koromban (kb. 2 héttel a vakbélműtétem után) volt szerencsém hozzá, de csupán néhány halvány emlékem maradt róla. Ha nem akkor lett volna a műtétem és nem kellett volna annyit könyörögnöm a szüleimnek, hogy elengedjenek,illetve nem akkor aludtam volna életemben először sátorban, szerintem még ennyire sem emlékeznék.

A tó tulajdonképpen egy víztározó, amit szintén Ceausescu „atyánknak” köszönhetünk, mint ahogyan a Zetelakit is, bár korántsincs úgy kiépülve, mint amaz, tehát turisztikailag még elég gyengécske lábakon álldogál. Szemre úgy ítéltük, hogy kb. egyforma nagyságú a két tó, bár az egyik nyúlványának a végét nem láttuk még, eltűnik valahol az egykori falu táján. És itt kapcsolódik a tóhoz a történelem: a tó kialakításakor Bözödújfalut is elárasztották, lakói szétköltöztek az országban-világban, ahol érték. Csupán néhány ház maradt meg, néhány lakóval. A volt templom tornya még ma is ott meredezik a vízben, de csak nagyon távolról láttuk néhány pillanatra, majd eltűnt szemünk elől az egyik kanyarulatban.

Mi háromszor voltunk kinn, István többször is. Legelőször múlt pénteken „vitt magával”. Annak ellenére, hogy induláskor, majd egész délelőtt szomorkás, felhős volt az ég és rosszul is végződhetett volna a kis kirándulásunk, délre kisütött a nap és egész délután gyönyörű, nemcsak nyárias, hanem nyári időnk volt. Ki is használták a lányok; a melegedéssel és napsütés fokával fordított arányban változott az ő öltözékük: végül egy szál bugyiban vagy pucéran locsolkodtak. A kődobálást hamar megunták, hiszen semmi érdekesség nem volt benne, ha nem gázolhattak a vízbe is! És én nagyon féltettem őket, nem mertem engedni, hogy szabadon járkáljanak még a szélén sem, mert nagyon-nagyon hamar mélyül. A gát közelében van egy fürdőzőhely, ott enyhébben lejt az alja, de azt csak másnap próbáltuk ki. De szerencsére kitaláltam, hogy elvesszük Istvántól a vedret, vizet viszek nekik és abból aztán pancsolhatnak. Igaz, hogy így minden ötsornyi olvasás után futnom kellett újabb vödörnyi vízért, de legalább tisztes távolban voltak a tó vizétől, és mégis jól érezték magukat. Sőt, még én is. Aztán tavacskákat és egy kezdetleges csatornát is „ástunk” a parti homokba, szóval ütöttük agyon, ahogycsak lehetett. Mármint az időt. Boró szundikált egy kicsit, de korántsem annyit, amennyit szokott, Kriszta viszont kibírta a napot alvás nélkül. Igaz, estére K.O. lett és átnyafogta a vacsorát és a fürdést, de megígérte, hogy másnap aludni fog, mert nem szeretné, ha a szemei olyan csúnyák lennének, mint aznap este.:D










És másnap aludt is. Kicsit későbben, mint kellett volna, de aludt.
A szombatunk korán indult, mert negyed 8-kor (7 helyett) már Aniéknál voltunk, hogy felvegyük őket is és induljunk a tóra. Vegyes érzelmekkel és találgatásokkal indultunk, mert nálunk néhány kisebb tócsa árulkodott az éjszakai esőről. Aztán megnyugodtunk, mert a város másik végében csontszáraz volt a por és az út, tehát ott nem is esett. Majd, hogy mégse lehessünk nyugodtak, a város egy másik fertályában, míg a férfiak halételt vásárolni jártak, eleredt az eső. De amint távolodtunk Vásárhelytől, mindinkább felvidultunk: azon a környéken nem esett az elmúlt éjszaka. És aznap sem.
Fotókkal nem örökítettük meg a napot, mert a masina otthonmaradt, de ugyanolyan jól telt, mint az előtte való. Hal nem került ugyanannyi a zsákunkba, sőt, még víziszörnyet sem sikerült fognom, ami leharapja a damilt és elviszi horgostól (nem sikerült kihúznom a partig, de mivel nem vergődött, úgy gondoljuk, rák lehetett; István csütörtökön kettőt is fogott), de fürödtünk és miccset meg csirkeszárnyat sütöttünk, illetve gombát is grilleztünk, amik, természetesen finomabbak voltak az előző napi szendvicsekhez képest. Nem beszélve arról, hogy Aniék jelenléte azt is jelentette, hogy számomra is pihentetőbb lesz a nap. Ennek ellenére mégis holtfáradtan érkeztünk haza, és nem hittem volna, hogy István képes lesz másnap is kimenni. Pedig kiment, de engem nem tudott elcsalogatni.

Tegnap is úgy volt, hogy mennék is meg nem is. De arra gondolva, hogy a Nap nevű csillagunk hamarosan már nem részesít bennünket ekkora kitüntetésben, figyelemben, inkább a menés mellett döntöttem. Nem bántam meg, bár már enyhén őszies, de még mindig majdnem 30 fokos melegben volt részünk. Csupán a szél tette, hogy el lehetett bírni a vékony hosszúujjú felsőt is. Legalábbis Kriszta nem panaszkodott, hogy melege lenne, ígyhát ő hosszúban maradt.
Ezúttal más helyre mentünk, a múlt heti „helyünktől” picit távolabb, de itt is jó volt. Sőt, a lányok nem is érintkezhettek közvetlenül a parttal, így sokkal nyugodtabb voltam. Boróka ügyesen homokozott, Kriszta pedig inkább festegetett, persze, csak akkor, ha nem éppen mákos kiflivel (tehát abszolút ragacsosan) a kezükben rohangáltak körülöttem, illetve másztak a hátamra, nyakamba. Amikor Boróka elaludt és Krisztát is le szerettem volna fektetni, okos nagylányom ezt mondta nekem: - Dehogy fekszem le, hát Anyukám, menjünk már sétálni egyet! Azt hittem, nem hallok jól, de azonnyomban megörültem, hiszen ez azt bizonyítja, hogy szereti a mozgást, a kirándulást, az új helyek, dolgok felfedezését. Pillanatig sem haboztam, húztuk a cipőinket és mentünk. A gát felé vettük az irányt. Elmentünk a csónakok mellett és az egyiket Kriszta ki is próbálta. Már nem volt annyira lelkes, amikor a megfeneklett csónak egyszercsak a másik oldalára billent, de azért sikerült lefényképeznem benne! Aztán a gáton ... az a határtalan öröm, boldogság, ami lerítt róla, miközben ugrált, szaladgált és fogócskáztunk! Néztük a tavat, a kisvárost és a dombokat, erdőket, figyeltük a vadkacsákat és a többi madarat, majd a gát oldalán leereszkedve, elcsodálkoztunk a csigarétben. Szinte minden fűszálon egy kis, már kiszáradt csiga volt, mintha a fű termelte volna őket. Én még ilyet nem láttam! Aztán visszafelé menet, a kis öbölben a csónakok meleltt egy ügyes kis kagylóhéjat is találtam, illetve nagyobb csigaházat. Különben rengeteg a kagyló a tóban, a sekély vízben látszik, amint kész térképet varázsoltak az iszapba. Ott, ahol István halászott pedig, ismét láttunk rákot, ezúttal egy kicsikét, de úgy gondoljuk, hogy akkor a rák sem éppen „rara avis” a tóban. És mindenek felett ismét elvarázsolt engem a tó vizének türkíz színe: mintha valamelyik riviérán lettünk volna! 40 km-re sem otthonról!