Egy letűnt korszak nyomában

Talán nagyképű ez a cím. Talán túl irodalmias vagy tudományos, vagy mit tudom, milyen. Az viszont tény, hogy a mi életünkben a mai nappal lezárul egy korszak. Most, hogy leírtam ezeket a sorokat éppen a kibuggyanni akaró könnyeimmel küszködök, próbálom őket visszaszorítani, mert nem akarok sírni! Csak egy picit. Különben is: az egyik szemem sír, a másik meg nevet.

2005. november 10-én kezdődött ez a korszak, azaz, lassan 5 éve. Az a novemberi nap volt az első nap, amikor nem mentem dolgozni, mert a vissza-visszatérő vizeletfertőzésem miatt, a szülési szabadságig fennmaradó időszakra a nőgyógyászom betegszabadságra küldött. Holnaptól pedig elkezdek dolgozni. Azaz ma, 2010. augusztus 31-e az utolsó "munka nélkül" itthon töltött napom.

Egyik szemem sír, a másik nevet.
Sír, mert bizony, lejárt egy korszak; egy olyan korszak, ami rengeteg változást, gondot, bajt, aggódást hozott életünkbe, de ami minden rosszat felülírt azzal az örömmel, boldogsággal, amit szintén tartogatott számunkra. Ebben a korszakban váltam anyává és István apává, ebben az időszakban váltunk igazi, nagybetűs Családdá. Ekkor született meg Kriszta és nemsokára követte őt Boróka, a mi gyönyörűszép, szőke, okos, értelmes kislányaink. Akik apává és anyává tettek bennünket, akik által mi is olyan dolgokat tanultunk-tanulunk, amelyeket gyerek nélkül sosem tapasztalnánk, tudnánk, és olyan rejtett zugokat fedezünk fel magunkban, amikről nélkülük sosem szereztünk volna tudomást.
Sír az egyik szemem, mert megnőttek a lányok. Már nem mi vagyunk az egyedüliek, akik útjaikat egyengetjük, személyiségüket fejlesztgetjük, nem mi neveljük őket egyedül. Lejártak a babázós idők, amikor egy védtelen, tartás nélküli test, egy imbolygó kis fejecske hozzámsimult, amikor a kis ujjacskák akaratlanul is az ujjam köré fonódtak. Lejárt a felülés, mászás, felállás, az első lépések miatti izgalom, öröm, kibújt mind a negyven fogacska. Lejártak a lustálkodós reggelek, a gondtalan séták, játszóterezések, lejárt a "megcsinálom-később-ha-most-éppen-nincs-dőm-rá" időszaka.

De nevet a másik szemem. Nevet, mert megnőttek a lányok. Megtanultak beszélni, elmondják, ha valami gondjuk-bajuk van. Ha felébrednek éjjel, megmondják miért: szomjasok, pisilni kell, csak rosszat álmodtak vagy éppen az alvótárs-kutyust nem találják. Nem kell pelenkázni őket, közösen lehet játszani velük. Már ketten is jókat tudnak játszani, vannak napok, hogy csak éppen figyelemmel kell kísérni őket, mert lekötik egymást, találnak elfoglaltságot. (Máskor meg nem, és csupa visítás, veszekedés a nap, de nem ez az általános...) És nem utolsó sorban azért nevet a másik szemem, mert megnőttek és nyitottak minden felé, ami új, szívják magukba az ismereteket, a látottakat és hallottakat, amiben az óvodának is nagy szerepe van, természetesen.

És még valamiért nevet a szemem. Magam miatt. Végre levetem a "tréningnadrágot és a papucsot". Végre van állásom, végre nemcsak házimunkát kell végeznem, hanem a bennem lévő többi képességet is ki tudom használni. Sajnos, olyan társadalomban, világban élünk, amikor "csak anyának" lenni eléggé lenézett, vagy mondjam inkább úgy, hogy nem túl sokra tartott "pozíció". De nem emiatt akarok dolgozni valami mást is. Sőt, még nem is a pénz miatt, mert az a fizetés, amit majd kapni fogok, még a túlélést sem biztosítaná, ha abból kellene megélnünk. Nem. Hanem azért, mert tudom, hogy nemcsak ennyit tudok, nemcsak ennyire vagyok képes. Tudok én olyasmit, amit másnak is átadhatok. Talán, mire felnőtt lesz egy gyerekből, már elfelejti ki volt és hogy hívták az óvónőjét, bevallom, én is csak a keresztnevére emlékszem már az óvónőimnek, de az alapokat - mondjon, ki mit akar - az óvodában kell letenni. Mert attól, hogy milyenek az óvodai évek egy gyerek számára, milyen hatások érik ez idő alatt, sok minden függ: függ a többiekkel való későbbi kapcsolata, a "feletteseivel" való kapcsolata, a tanuláshoz, ismeretszerzéshez való viszonya, a biztonságérzete, az önbecsülése, és úgy mindenestől a személyisége. Ezért nem mindegy, hogy hová csöppen, milyen óvónőkkel hozza össze a sors...

És amiért még mindig nevet az a bizonyos szemem, az az, hogy olyan munkát sikerült találni, méghozzá meghatározatlan időre, amit nagyon szeretek. Nem titkolom, hogy igazából a sajtóban vágytam volna állásra, de ott pillanatnyilag nem lehet. Mert olyan a gazdasági helyzet. De annak örülök, hogy ha már ott nem sikerült, akkor mégis olyan munkát kell majd végeznem, amihez értek és amit szeretek is. Kicsi koromtól tanítani akartam, és nagyobb koromban is kitartottam mellette. Ezért is végeztem tanítóképzőt. Aztán az élet másképp alakult, lemondtam erről az irányról. Most viszont, egy újabb hajtűkanyarral, visszatértem oda, ahonnan indultam. Biztos, hogy ez sem véletlen. Talán jelzés, hogy hol a helyem. És úgy gondolom, a tanítás mellett azért jól meg fog férni pl. az Erdélyi konyha is, illetve, ha mégis úgy alakulna, az "igazi" újságírás is. Végső soron pedig, nem mindegy, hogy 8-12-15 órát (vagy még többet - szakácsként akár a 17-18-at is) dolgozom naponta vagy 4-5-öt, ami mellett tisztességesen juthat időm a házimunkára, a családra és a többi extra tevékenységemre.

Szóval, egy új korszak. Holnaptól. A lányok oviban. Már tegnaptól. Félek. Izgulok. Várom. Most pedig vár a ruhahajtogatás.

Játék - Iritől

Iri hívott játékba és én nagyon szívesen válaszolok a kérdésekre:

1. Mi a kedvenc étele a házastársadnak?
2. Mire szeret költeni a társad, ha költőpénze van?
3. Mi a kedvenc időtöltése a társadnak?
4. Mit szerettek együtt csinálni?
5. Mi segíti elő (nálatok) a jó kommunikációt?
6. Hogyan oldjátok meg a konfliktushelyzeteket?
7. Mivel egészítitek ki egymást a házasságban?
8. Milyen gyakran mondjátok egymásnak: "szeretlek"?

Játékszabályok:
1. Válaszolhatsz megjegyzésben vagy a saját blogodon.
2. Válaszolj röviden, lényegretörően és építő módon.
3. Szólíts meg 4 blogbarátot, aki folytassa a játékot!

1. Bableves, bécsi szelet, hal
2. Horgászfelszerelés
3. Zenélés, horgászás, alvás
4. Mindent, még a takarítást is (bár ilyenkor néha az idegeimre megy a zsörtölődésével: ez miért van itt, ez mér' nincs a helyén, ezt mér' nem raktad el...:P)
5. Van, amikor érdemes kitartani az igazad mellett, de van, amikor jobb, ha lemondasz róla. Egy kis plusz dicséret pedig még sosem esett rosszul pasinak!:)
6. Az előbb félig erre is válaszoltam. De a lényeg, hogy megpróbálunk mindig mindent megbeszélni; nagyobb horderejű kérdésekben sosem döntünk anélkül, hogy a másikat meg ne hallgattuk volna, véleményét ki ne kértük volna. Persze, ez nem zárja ki azt, hogy néha összezörrenünk, és van, hogy egy probléma megoldása (megbeszélése) több időbe is beletelik.
7. Istvánom a fej és a láb, én vagyok a szív, lélek. Leginkább így tudom kifejezni azt, hogy ő a racionálisabb, a gyakorlatiasabb, a földönjáróbb kettőnk közül, én pedig nagyobb hangsúlyt fektetek a belső dolgokra.
8. No, ez az én nagy bánatom. Szerintem túl ritkán. Ő meg úgy tartja, hogy azt tudnom, éreznem kellene. Ami így is van, de asszonyból lévén, jólesne a gyakoribb szóbeli megerősítés is! (Egyesek szerint meg örüljek ennek, mert ha túl gyakran mondaná, már gyanús lenne!:P:D)

Köszönöm Iri, a kérdéseket, én továbbadnám: Annának, Ágnesnek, Katinak és Aninak. Illetve, szabályszegőként, mindazoknak, akik szívesen válaszolnának a kérdésekre!:)

Nyaralás, Parajd, sóbánya

Nem is tudom, mikor jártam utoljára a parajdi sóbányában, de mindenesetre, az nem az utóbbi évtizedben volt! Istvánnal már évek óta tervezgettük, hogy elvisszük egyszer a lányokat, igaz, mindig koratavaszi vagy őszi programként képzeltük el, amikor a "felszínen" nem vagy csak nagyon kevés más programlehetőség adódik, és főleg, amikor a fenti és a lenti hőmérséklet között sincs túl nagy különbség. Ehhez képest szezon teljében, a legnagyobb kánikula közepén sikerült meglátogatni. :) De persze, nem bántuk meg.

Szovátai nyaralásunk utolsó előtti napjára ütemeztük be a parajdi sóbányát, és teljesen átlagos turistaként, a késődélelőtti-déli órákban jutottunk le, amikor a legzsúfoltabb. Azért így is jó és érdekes volt, és azt hiszem, érdemes volt eddig várni a látogatással, mert legalább Kriszta felfogta valamennyire a dolgot. Hogy itt a föld mélyén vagyunk és fölöttünk járkálnak az emberek, meg ott vannak a házak és az utak meg az autók. Azért voltak furcsa elképzelései, mert pl. állandóan csúszkálni akart a "jégen", bár bevallom, ilyen kényszerképzetem néha nekem is adódott, amint a csillogó-sima "padlózatot" bámultam. Boróka nyafogós kedvében volt. Ez már az elején kiderült, amikor Kriszta megrohamozta a csúszdákat, és ő nem akart menni, de mentségére legyen, éppen aznap éjszaka aludtunk rosszul, mert szegénynek bedugult az orra és nem tudott "huhogni" (szuszogni), és ez rányomta bélyegét arra a délelőttre. Aztán feloldódott valamennyire, már nem kapaszkodott állandan belém és nem cipeltette magát ölben, hanem hintázott, falovacskázott.



Végigsétáltuk a tárnákat és meglepő módon minden hiszti nélkül kétszer elmentünk az ugrálóvár-paradicsom mellett. Nem vertük a fogunkhoz a garast, de 20 percért 10 lejt fizetni, bizony, nem voltunk hajlandóak. Nem is az a pénz volt sok, hanem az idő, amit ennyiért bent tölthettek volna, volt igen rövid. 20 perc után a világ minden kincséért sem jöttek volna le a játékszerekről. (Összehasonlításképpen: az egyik nagyáruházban itt a városban az első óra 10 lej, és utána minden 10 percért kell 1 lejt fizetni, szóval akkor 1 óra már csak 6 lej.) De mindegy, én nem is bántam, sőt, nem is értem, miért engedték oda a bányába ezt a "paradicsomot". Végülis, egyértelmű: pénzért. Mert nem mindenki olyan gonosz szülő, mint mi voltunk!:P

Azonban a bánya ennél sokkal többet kínál és főleg olyasmit, amit "fenn" nem kapunk meg, úgyhogy érdemesebb volt továbbmenni és az ilyen "világi" játékokat mellőzni. Elakadtunk egy érdekes helyen: a Sótörő Játszóháznál. Néhány asztalnál gyerekek "dolgoztak". No nem fogták őket bányamunkára, nem törték a sót, hanem már eleve tört, jobban mondva inkább darált sóval "rajzoltak". Hogy hogyan? Nagyon egyszerűen. És Bár még nem igazán Boróka korának megfelelő ez a foglalkozás, azért a kisasszony nem tágított és inkább ezt választotta a megszokott, unalmas kifestőzés helyett.:P Kriszta egyedül is nagyon ügyesen boldogult, Boró pedig egyedül is ügyesen szórta a sót... De még nem mondtam el a technikát! Szóval, volt sok-sok rajz, amiből válogathattak, olyan rajzok, amin valamilyen mesefigurának vagy járműnek vagy bárminek a kontúrja volt felrajzolva. Krisztával végignéztük őket majd a Micimackónál ragadtunk le. (Borónak is csakis az kellett, mint nővérének!:) Bár ő később kapcsolódott a munkába, addig Istvánnal néztek egy mesét.) Szóval megvolt a papírlap, kaptunk egy vastagabb kartonlapot is, amire aztán felragasztottuk az alkotást és ecsetet is válogattunk. Az egyik "óvónéni" megmutatta mennyi ragasztót vegyünk az ecset hegyére és milyen vastagon kenjük a lapra. Majd Kriszta fogta a színes sót és rászórta a megragasztózott felületre. A fölösleget pedig visszaengedte a tálkába. Majd újra ragasztózott és újra szórt, és így haladt tovább, amíg befejezte a rajzot. Boróka szivárványt is rajzolt Micimackó fölé.:)





Amíg a lányok dolgoztak, körülöttünk elkezdődött a tornaóra. Egy oktató mutatta a gyakorlatokat és kicsitől nagyig, fiataltól vénig, aki akart, bekapcsolódhatott és tornázhatott.

István, unatkozván, szintén részt vett a testmozgásban, és ahányszor összeakadt a pillantásunk én hitetlenül bámultam, ő meg boldogan mosolygott. Saját bevallása szerint olyan jól megmozgatta magát, és a végére nagyon fitt is volt! Csak másnapra ne lett volna izomláza!:P



Miután befejezte a sórajzolást, Kriszta is csatlakozott a tornászókhoz és több percen át végezte ő is a gyakorlatokat. Ezalatt Borókával az egyik elkerített részlegben régi fotókat néztünk és információkat olvastam a bánya keletkezéséről, kiaknázásáról. Innen aztán a bánya egyik végét céloztuk meg, mégpedig azt, ahol a kápolnát rendezték be. A bal oldali római katolikus egyházi jelképek és a jobb oldali ortodox dolgok jól megfértek egymás mellett. Sőt, az egyszerű úrasztal is helyet kapott valahol középen.

Innen már visszafelé indultunk és a kijárat felé vettük az irányt. Közben még játszótereztek a lányok és leültünk egy megürült asztalhoz pihenni és elfogyasztani a magunkkal vitt pufit. Közben egy családi fotó készítésére is találtunk módot.:)
Szinte hihetetlen a magasság. A képek nem adják rendesen vissza, de olyan kis parányinak képzeli magát az ember odalent! És, bevallom, átsuhant az agyamon az is, hogy mi lenne, ha bekövetkezne egy katasztrófa és ... ottragadnánk ...



Végül megmásztunk ismét sok-sok lépcsőt, ezúttal fölfele, bár nem ugyanazokat, amelyeken lejöttünk.
Az elmaradhatatlan falnyalogatás:


A legnagyobb meglepetés viszont itt ért: a lépcsők tetejénél nem a kijárat fogadott, hanem egy újabb szint, ami legutolsó ottjártamkor még nem létezett, vagy legalábbis még nem adták át látogatásra. Ezen a szinten semmi más nem volt, mint egy étterem és néhány borokat népszerűsítő bódé, és, ügyes marketingfogással csakis úgy lehetett a tényleges kijárathoz érkezni, ha az étterem pultja előtt elhaladtál. Mi majdnem ettünk is, de a lányok nyafogása és fáradtsága miatt végül letettünk szándékunkról. Boróka már a buszon (ami kivisz a bányából a felszínre) elaludt, Kriszta pedig útközben Szováta felé. A bánya bejárata előtt aztán rettentő gyorsan igyekeztünk megszabadulni a fölösleges ruházatunktól, csak én tettem meg hosszúujjú blúzban a kb. negyedórás utat a parkolóig. Sebaj, legalább egy plusz szaunázásban volt részem.:P


Túlságosan mély nyomot nem hagyott bennem a bányavizitáció, talán azért, mert nem most jártam először benne, hanem legalább 4-5x voltam már. De azért mindig elcsodálkozom és elismeréssel adózom a Természetnek, és persze, az Embernek. De legfőképp Annak, aki a természetet megteremtette és az Embernek megadta azt a lehetőséget, erőt és tudást, hogy szintén teremthessen.

Strand

Ma délután, bár már inkább este volt, hiszen 6 órára érkeztünk oda, strandolni voltunk a Víkenden. Talán ez volt az év utolsó lubickolása! Reggelente már nagyon hűvös van, és az autók, a fű is mindig harmatos, napközben viszont már egy hete, hogy nagyon szép idő van, sőt, kánikula! Ma is, 6 előtt nem sokkal 32,5-öt mutatott az autó hőmérője.
Rapidfürdőzés volt ez, mert ahogy megérkeztünk, már bele is csobbantunk a vízbe, és nem sokkal indulás előtt szálltunk ki. Közben kipróbáltuk szinte az összes mélységű medencét (én tényleg mindegyikben voltam:P), a csajok lecsúsztak párszor a kiscsúszdán, majd egy-egy leányzóval együtt lecsúsztunk néhányszor a nagy csúszdákon is. Ezután mentünk a "nagyvízbe", azaz lányoknak volt nagyvíz, mert itt már nem érték az alját. ÉS Boróka itt fedezte fel először, hogy a vízbe ugrani is lehet. Alig lehetett leállítani. - Még, még, még, kiáltotta! Nem érdekelte, hoyg orra-szája megtelik vízzel, csak még, még, még kellett neki. Végül annyira felbátorodott, hogy nem is engedte, hogy fogjam a kezét, teljesen egyedül ugrott, bár persze, mielőtt csobbant volna, mindig elkaptam, hogy ne merüljön el teljesen. Egyszer Kriszta is ugrott, de ő, önmagához híven, nyüszítve és prüszkölve, torkaszakadtából kiáltotta: uuuuuuutálok ugraníííííííí.:) Ellenben ügyesen tempózik már a karúszókkal. Boróka az úszógumijával igazából nem halad még előre: forgolódik, meg helyet változtat, de nem tudatosan és célirányosan, mint Kriszta. Istvánnal felváltva felügyeltük őket, míg egyikünk a nagymedencét vette karcsapásai alá.

Visszefelé menet ismét útbaejtettük a nagycsúszdát, a szökőkutas kismedencéket, majd szárazra törülés után még hintáztak-csúszdáztak egyet a csajok. Végül egy-egy gombóc fagyival koronáztuk meg a napot és visszasétáltunk a leparkolt autónkhoz.

Nyaralás, Szováta, séták

Aki ismeri családunkat - és talán a naplóból is nyilvánvaló - tudja, hogy nem vagyunk egy sétás család. Hogy csak úgy, fogjuk magunkat és sétáljunk egyet. Mármint én a lányokkal ezt sokszor megteszem, de hogy négyesben sétáljunk! No, azt pirosbetűs ünnepnek jegyezhetem!

Ezért aztán pirosbetűs ünnepként könyvelhetem el a Szovátán töltött napok mindegyikét! Mert rengeteget sétáltunk. Jópofa volt Boróka apjához intézett felszólítása hazaérkezésünk estéjén: mennünk hétájni! Mire azt válaszoltam neki, kicsi kincsem, majd jövő nyaraláskor, addig apukát nem tudjuk elcipelni sétálni! Bár ez így nem teljesen igaz, persze, mert azért szoktunk néha-néha sétálni, de részemről annak a duplája-triplája is kevés lenne!

Szovátán, viszont, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy szinte minden este sétálunk (csak szerdán maradt ki, de azt bepótoltuk előtte), így aztán, ahogy sötétedni kezdett, mi állandóan a városban kóricáltunk.

Első este nem mentünk messzire. A lányok megszaladgálták magukat egy kicsit a sejtelmesen kivilágított, este és nappal is gyönyörű parkban, megbámultuk a színes fényekkel megvilágított szökőkutat, majd arra vettük az irányt, amerre Istvánt a füle húzta: szinte minden nagyobb vendéglőből, teraszról élőzene szűrődött ki, fenn, a magasban - 6. emeleti balkonunkron - pedig érdekes kotyvalékká állt össze ez az egész. Végül leültünk az egyik teraszon, ahol az énekes srácnak nagyon szép, kellemes, lágy hangja volt és hallgattuk a dalokat, beszélgettünk. A lányok csokis-, István fagyis palacsintát evett, én, vacsora után lévén, megelégedtem a pohár gin-tonikommal.:P A lányok szórakozást is találtak maguknak: a fogpiszkálókat dugdosták bele a vastag szívószálba és élvezték, ahogy a másik végén előbújik.:D Istvánnak itt kívántam boldog születésnapot. Meg akartam várni vele a fél 12-t, de jobb volt így, hogy nyugodtan, egymás mellett ülve tehettem meg, mint pl. majd fenn a szobában, valamelyik csajszi után rohanva, pizsamával a kezemben. Végül Istvánnal mindketten lesportoltuk az este folyamán megevett-ivott dolgokat (máris rosszra gondoltok, héééé!?), mert egy-egy csajjal a nyakunkban kellett megtennünk a szállodába vezető sok, sok, sok, sok lépcsőt.









Második este a forgatókönyv hasonló volt az előzőhöz, de mielőtt beültünk volna "az asztalunkhoz", sokkal többet sétáltunk, sok-sok helyre bekukkantottunk, merthát kötelező volt megnézni kik és milyen felszereléssel zenélnek:P! Végül mégis az előző esti terasznál maradtunk, mert tényleg annak az énekesnek volt a legszebb hangja azok közül, akiket meghallgattunk. A lányok ismét csokispalacsintáztak, Kriszta már eleve kérte, István viszont melbázott, én meg vérnarancs-vodka-koktélt ittam. Jópofa szitu volt, amikor a pincér kihozta a rendelt dolgokat: mielőtt lerakta István elé a fagyit, elém meg az italt, picit meglendült a keze, hogy talán mégis fordítva kellene őket letennie. :D:D:D Mi jót nevettünk a dolgon.:P A fogpiszkálózás folytatódott ezen az estén is, csak kiegészült: a kis pálcikák repülőelemekké avanzsáltak. A csodaszép repülők meg csak éppenhogy fel nem szálltak:P. Ismét sokat beszélgettünk és gyönyörködtünk a lányokban, akik ilyen jól feltalálták magukat a számukra unalmas üldögéléskor is.









Szerdán délután, miután felkeltek a lányok, és amikor már kissé csillapodott a nagy hőguta, a Medve-tó körül tettünk egy hatalmas sétát. Éppen mielőtt elindultunk volna fedeztem fel, hogy eltűntek az előző napokon készített felvételek, úgyhogy tényleg rosszkedvűen és haragosan (bár nem tudom, kire haragudtam, azt hiszem, leginkább Istvánra, hogy miért nem tudja megfejteni mi történt, és miért nem tudja orvosolni a problémát:P) indultam el és nem vittünk magunkkal fényképezőgépet. Merthogy ... csakazértis, hát persze.:P pedig megérte volna. Elindultunk a Medve-tó melletti sétányon, letértünk balra, az újonnan létesített (legalábbis 2-3 évvel ezelőtt, amikor utoljára jártunk erre, még nem volt) sétányra, ami megkerüli a szintén újonnan strandosított Mogyorósi-tavat, majd letértünk a Zöld- és a Vörös-tó felé, ahol, gondolom, kihasználva, hogy nem kell fizetni, rengetegen pancsoltak, illetve egy csomó fekete "majmot" is láttunk. No, nem esőerdő van errefelé, csak néhányan tetőtől-talpig bekenték magukat fekete gyógy-iszappal, amit a Zöld-tóból "bányásztak" ki, hogy tényleg úgy néztek ki, mint valami majmok. Megcsodáltuk a Sóhegyeket is, a lányok meg is nyalták (tiltakozásom ellenére), majd továbbmentünk. Jobbanmondva visszafelé indultunk, mert a fősétányra csak visszafelé lehetett eljutni. Onnan aztán továbbmentünk a Piroska-tó felé, ahol szintén fürödtek jópáran, és ahol sikerült néhány szem savanyú szedret szednem a lányoknak. Ahogy visszaértünk a Medve-tó mellé, rögtön felfedeztük a vadkacsákat, amelyek a tó csendes felébe húzódtak vissza és nem zavartatták magukat egyáltalán a sok néző miatt.
Ez volt az az este, amikor már nem jöttünk többé vissza a városba, hanem vacsora és egy jó kiadós medencézés után, szinte zárórakor, felmentünk a szobánkba és nyugovóra tértünk.

Csütörtökön már a bánya végigjárása is sétának számított, de azért este még lementünk egyet, búcsúképpen. Ezúttal nem ültünk be sehová, hanem a lányoknak megígért lovacskázást, helikopterezést ejtettük meg. Lovacskáztak ők kedden este is, sőt, Boróka kedden délben is, amikor elvittem, hogy ne nyafogjon a pizzára való várakozás közben, de telhetetlenek voltak. Igaz, nem is bántuk, nagyon élvezték a kis műanyaglovacskákon a körhintázást! (Csak az idegesített fel, hogy a nő, aki ott felvigyázott a játákszerekre, egyszerűen nem akarta megérteni, hogy mit akarok. 15 percnyi ugrálásért 5 lejt kellett volna fizetni, és nem volt képes felfogni, hogy én hajlandó vagyok ezt megfizetni, de úgy, hogy a két lány egyszerre megy és ketten csak 7 percig fognak ugrálni.) Innen kiültünk a Medve-tó fölötti placcon az egyik padra, hallgattuk a zsivajt, a sokféle zenét (meg egy kicsit Borónak a nyafogását:P) és ezután jött az, ami nagyon jókedvre derítette őket: "száguldozás" a tűzoltóautóval és "repülés" a helikopterrel. Ez utóbbiban az volt az érdekes, hogy maguk irányíthatták a gépet, egy tolókar mozgatásával meghatározhatták, hogy felfele vagy lefele menjenek.










Miután kiélvezték a játékszereket, újabb kívánságuknak tettünk eleget (amiben egyszer már volt részünk hét elején, nappali fényben), méghozzá a kisvonatozásnak. Nos, ez a vonat nem vonat, mert gumikerekeken jár, de úgy néz ki, mint a síneken járó szerelvény. Izgatottan ültek fel ismét a járműre, és alig győzték kivárni az indulást. Előző alkalommal meglepődünk, amikor az egyik útbaeső hotelnél megállt a kisvonat és leszállt róla egy pár, ezért úgy gondoltuk, ha előre megbeszéljük, mi is leszállhatunk a szállodánk előtt. Így is lett, egy gombnyomással jeleztük leszállási szándékunkat és meg is álltak, hogy kiszállhassunk. Érdekes, más volt az éjszakai Szovátán kisvonatozni, ezúttal az idegenvezető CD se szólalt meg, csak a kellemes zenét szórták a hangszórók. A lányook pedig izgatottan-félve-boldogan nézték, ahogy suhanunk az erdők mellett-között és szippantottuk a jó friss magaslati levegőt.






Vajon kellett-e bárkinek is ringatás?

Következik...

1. Nyaralás, Szováta, séták

2. Nyaralás, Parajd, sóbánya

3. "Köttösbön", Bözödön

4. Esküvői teremdíszítés

5. István születésnapja (ultrarövid "hullámon" - fotók nélkül)
6. Vármezőn

De hogy mikor? Hát, nem tudom, gondolom, ezután.....