A közösségi háló

Igen, bizonyára sokan tudjátok, hogy van egy ilyen című film, ami bemutatja, hogyan is született a Nagyhatalmú Facebook, egyéb neve szerint a Fosbúk. (Mert, hogy ugye, mindenki mindent "elfos" a FB-on.) Nos, én az este szereztem tudomást erről a filmről, és belenéztem online, de mivel nem ment jól, abbahagytam, és letöltöttem. Most már itt van a gépen, és várja, hogy megnézzem... Ma azonban 62 kg padlizsánt sütöttünk le Anyuval, holnap meg ketchupot főzünk, majd elutazunk, úgyhogy egyhamar nem lesz az megnézve...

De visszatérve magához a közösségi hálóhoz... Sokáig ellenálltam, és nem regisztráltam. Nem heccből, nem csakazértis. Egyszerűen, mert nem hiányzott, nem volt szükségem rá, és főleg nem láttam értelmét. Aztán egy idő után kezdtek furcsán nézni rám, amikor mondtam, hogy halványlilám nincs, mi is az, és eszik-e vagy isszák. Persze, nem emiatt regisztráltam végül, egyszerűen csak így adódott. Sokáig nem használtam utána sem, és bizonyos értelemben ma sem használom.

Mert nem értem, hogy miért kell mindent ott "elfosni". Szabályosan, egyesek, ahogy fordulnak egyet, már rögtön "ki is teszik". Hogy fotó, vagy esemény, vagy gondolat - egyre megy. Ahogy elutaznak valahová, rögtön megváltoztatják a tartózkodási helyüket (megsúgom, kb. 2 hónapja szereztem tudomást arról, hogy ilyen is van, azaz hogy van, akinek ez fontos), hogy A Világ lássa, tudja, hogy ő éppen hol van. Minden kiruccanás dokumentálódik, szóval mindenről mindenki tud. Vagy legalábbis én ezt látom, így érzem. Persze, én is szeretem nézegetni mások fotóit, örülök, amikor egy-egy régi osztálytársról, rég nem látott ismerős felől hallok, és örülök, amikor valaki valamilyen hasznos, közérdekű vagy éppen vicces valamit oszt meg az ismerőseivel. Azt sem tagadom, hogy néha leragadok a gép előtt, és direkt rákeresek valakire, hogy lássam, mit csinál mostanában. És örvendek, ha van új fotója, ha megcsodálhatom a gyerekeit.

Nos, ha meg regisztráltál, szinte törvényszerű, hogy te sem maradsz ki ebből. Igen, én sem maradok teljesen ki. Bár úgy érzem, azért mégsem viszem túlzásba a használatát. Van profilfotóm, ami engem ábrázol, mert én ÉN vagyok. Nem a gyerekeim, nem egy virág, nem egy tájkép jelöl engem. A borítóképet el sem tudnám képzelni másként, mint hogy a családom legyen rajta, hiszen az égvilágon semmi sem fejez ki engem annál jobban. Van néhány alapalbum a fotóim között, azon pedig szerepelünk mindannyian a családból: egy-egy fotó a lányokról, néhány családi kép, és néhány profilfotó, vagy kettesben Istvánnal. Ezeken kívül szinte csak az Erdélyi konyhás találkozókról vannak fotók. Nem is szándékszom túlságosan bővíteni a fotótárt. Ma feltöltöttem néhány fotót a múlt hétvégi kirándulásunkról, de csak azzal a gondolattal, hogy a fotók láttán hátha mások is kedvet kapnak ahhoz a helyhez, hiszen én is a FB-on, egy volt tanárnőmnél "kívántam" meg a Vargyas völgyét.

Szóval, összegzésképpen, abszolút jó, hogy az a Zuckerberg fiú összehozta a világnak ezt a közösségi oldalt, hiszen alapjában véve jó dolog, csak mint minden jó, veszélyeket is rejt. Vigyázni kell, hogy ne ő vezessen minket, hanem mi "parancsoljunk" neki, hogy ne vigyük túlzásba a használatát, azaz ne töltsünk túl sok időt vele-előtte, és nem utolsó sorban, vigyázzunk, hogy kik láthatják az adatainkat, fényképeinket, vagyis mennyit adunk magunkból a nyilvánosságnak.

A Vargyas völgyében

Nagyon rég volt már Bulgária.... Be kellene fejezni az úti beszámolót, még lenne vagy 3 része mindenkpppen... Aztán még ott lenne a Balu-park, ami rögtön a Bulgáriából való hazatérésünk után volt... Majd volt a bibliaiskola, ahová a lányok oly lelkesen és szívesen mentek szinte minden nap, aztán volt az egynapos "sütitábor", amit a lányoknak és kis barátnőiknek szerveztem, és volt a sok "Illyézés", amit már nem is tudok számon tartani. Tehát esemény- és élménydús nyár volt ez a lányok (és nemcsak) számára, nagyon sok apróbb rendezvény, program tarkította vakációjukat. No meg a múlt heti mamáéknál való nyaralás!

Még amikor Bözödön voltunk múltkor, és megláttam a sátorozó fiatalokat, akkor kívántam meg azt, hogy mi is "nomádkodjunk" egy kicsit. No meg, az utóbbi időben több mindenkinél (a FB-on) láttam a Vargyas-szurdokban készült fotókat, így hát nem volt kérdéses, hogy a Vargyas völgye felé vesszük mi is az irányt, és ott ütjük fel sátrainkat valahol a közelben. Mert közben Aniék is társultak, így hatosban vágtunk neki az útnak vasárnap délelőtt.

Egy Szejkefürdői kb. egyórás (falatozás, székelykapuk, Orbán Balázs-síremlék, séta a borvízkutakhoz) és egy sokkal rövidebb Homoródfürdői (borvízivás, illetve "-tankolás") megálló után koradélután érkeztünk a szelterszi útra. Csodálkozva és lelombozódva konstatáltuk, hogy az 5 évvel ezelőtti útviszonyok cseppet sem változtak: sem javulás, sem rosszabbodás nem tapasztalható. 1-es-2-esben tettük meg a kb. 7 km-es utat, és szerencsére, hogy az autónk azóta kicserélődött, magasabb lett, különben jónéhányszor odavertük volna az alját. Szóval, mi tagadás, kritikán aluli volt. :( Még szidást is kaptam, hogy hová hoztam a társaságot, bezzeg... Én meg csak azt nem értettem, hogy az utóbbi időben többen mondták, hogy jártak erre, de az útviszonyokra az égvilágon senki sem panaszkodott. :O Krisztának volt egy aranyos elszólása menet közben. A kérdésére már nem emlékszem, de így kezdte felvezetni azt: "Anyukám, amikor kiérünk az aszfaltra..." :D És mi, többiek, derülve a dolgon, befejeztük helyette: "akkor az azt jelenti, hogy hazafele megyünk". :)
Ezek után elképzelhető, mekkorára meredt szemekkel néztünk, amikor megérkezve Szeltersz úgymondott központjába, tükörsima aszfaltra értünk. És láttuk, hogy Lövéte felé szépen kígyózik az aszfalt. Bizony, hazafelé arra jöttünk...

A szoros felé még nagyon keveset mentünk aszfalton, majd letértünk róla, és hamarosan egy pallóhoz érkeztünk. Utolsó pillanatban ordítottam el magam, hogy állj, különben a kerekünk nem jó helyen ment volna, és... inkább nem gondolok bele, mi történt volna. A palló elég széles volt egy járműnek, traktorok is járnak át rajta, csak egy kissé nagyobb ívben kellett volna rákanyarodni. Egy kis tolatás, és már minden rendben volt. Aztán át kellett menni a patakon is. Mármint híd nélkül, a vízben. Anival előrementünk, hogy lássuk, meddig ér a víz, milyen az alja (mint amikor az arabok előreküldik a feleségeiket, hogy lássák, nincs-e aláaknázva a terület :D ), de könnyűszerrel átgázoltatta István az autót rajta, és folytattuk az utunkat. Néhány kilométer után ismét egy pocsolyás-sáros átkelőhöz érkeztünk, utána az út is túl sárosnak tűnt ahhoz, hogy folytatni lehessen. Kicsit szétnéztünk, és gyönyörű sátorozóhelynek bizonyult egészen lent, a patak mellett, eléggé távol az úttól, és az esetleges kíváncsi szemek elől. Döntöttünk, ott maradunk. Egyetlen dolog aggasztott azonban: ha eső lesz, lehet ott ragadunk vagy a sárban, vagy a megduzzadt patakon nem tudunk átkelni. Végül felütöttük a sátrakat,  és abban reménykedtünk, hogy szép idő lesz a tervezett 2-3 nap alatt: megsütöttük a húsokat, jót vacsoráztunk, utána ötösben (István lefeküdt, mert előző éjszaka hajnali 6-ig zenélt) pedig bújócskáztunk-szórakoztunk a szénabálák között, és este 9-kor, amikor már vaksötét volt, elvonultunk sátrainkba, és lefeküdtünk. Közben kis bosszúságot okozott, amikor észrevettük, hogy a sátor olyan furcsa belülről. Istvánnak tűnt fel, amikor megébredt néhány percre, és amikor kimentünk megnézni, mi lehet, felfedeztük, hogy az egyik merevítőrúd eltörött, és a sátroponyvát is átszúrta. Volt egy vízhatlan ponyvadarabunk, azt ráterítette István kívülről a sátorra, és a probléma (per pillanat) megoldódott.

Egyszercsak valami egyenletes zajra eszméltem: esőcseppek verték a sátrat. Nagyon megijedtem. Nem tudtam, hány óra van, és a kopogás nem akart elállni. Ébren morfondíroztam, mi lesz velünk, és imádkoztam, hoyg álljon el. Egy idő után jobban rázendített. Már teljesen reményt vesztettem. Hosszasan esett, bár nem néztem az órát, hoyg pontosan mennyit. Végül 7 után néhány perccel előkotorsztam István telefonját, akkor kezdett csendesedni az eső, Istvánnal is váltottam néhány szót, majd érezhetően megnyugtatott, mert elaludtam, és jót pihentem. Amikor megébredtünk mindannyian, és elsőként Kriszta kibújt a sátorból, már sütött a nap. 1-1,5 óra után már teljesen felszáradt a fű, ettünk, összepakoltuk a legszükségesebbeket (dzsekik eső esetére, szendvics és víz az útra), és útnak indultunk. Nem messze a sátorozóhelyünktől állandó füst szállt fölfelé, eléggé vastagon. Már előző este sejtettük, hogy bizonyára szénégetés zajlik ott, és tényleg úgy volt. Addig jutottunk el, és az ott dolgozó férfi felvilágosította Istvánt: még hosszú az út a szorosig (legalább 5 km) és jó állapotú, ledöngölt köves út van végig, nincs értelme gyalog menni. így aztán visszament, és autóval jött utánunk. A kaszálón gond nélkül át tudott jönni (nem ment fel a sáros útra), és onnan, egészen a szoros bejáratáig tényleg rengeteg lett volna a menni való, nem bírtuk volna a strapát, és egyszerűen nem is fért volna bele a napunkba.

Így pillanatok alatt ott voltunk, ismét felszerelkeztünk úgy, ahogy eredetileg indultunk, és nekivágtunk. Nem sokat mentünk, amikor az ösvény kettévált, és nem volt útjelző éppen ott (addig több kék kereszt is volt), hogy pontosan tudjuk, merre kellene menni. A szélesebb ösvényen indultunk tovább, balra, és természetesen, ez volt a rossz irány. Nem a szoroson mentünk így tovább, hanem felkaptattunk a gerincre, és a szorossal párhuzamosan haladtunk, csak éppen 50 méterrel magasabban. Sokat morfondíroztunk, merre menjünk, menjünk-e tovább, vagy forduljunk vissza, de István magabiztos volt (és én is meg Csaba is támogattuk, csupán Ani ment volna inkább vissza ): vissza semmiképpen sem megyünk, valahol beereszkedünk, és rátérünk a helyes útra. Olyan szimattal ment előre, majd kezdett aláereszkedni, hogy amikor már én is kijelentettem: nem találunk rendes "lejáratot", 15 méterrel odébb már lenn voltunk a szorosban a turistaútvonalon: két függőleges sziklafal között megtalálta azt a 10-15 méteres részt, ahol gond nélkül - hiszen a lányok is velünk voltak - beereszkedtünk... :)

Ettől kezdve már egyszerű dolgunk volt: csak mentünk a kijelölt vonalon, pallókon, sziklákon át, kémleltük a meredek sziklákat, gyönyörködtünk egy-egy szép kilátásban, és főleg élveztük a jó friss levegőt és a napsütést. A lányok is könnyedén, élvezve minden percét, zokszó nélkül járták végig a 4 km-es szorost, majd ugyanúgy visszafelé is. Visszajövet már a jó úton jöttünk végig, és rájöttünk, hogy az elején kihagytuk a szurdok egyik legszebb és legirtózatosabb részét is...

Túránk legérdekesebb és legkülönösebb élményei közé tartoztak a barlangok, amelyeket megnéztünk. A 4 km-es szakaszon mintegy 125 kisebb-nagyobb barlangot tartanak nyilván, ezek közül az Orbán Balázs nevét viselő almási barlang az egyik legnagyobb és persze, a legismertebb is. Ez volt Erdély elsőként kutatott barlangja, és olyanról is tudok, hogy valakik ott, a barlangban szilvesztereztek egy alkalommal. :) Mi is bemerészkedtünk egy darabig, de az az igazság, hogy eléggé félelmetes volt az a nagy sötétség még az általunk "bevitt" fénycsóvák ellenére is, így aztán néhánytíz méter után visszafordultunk. Az almási barlang után már nem volt sok a szurdokból, de végigmentünk. Útközben egy forrást is találtunk, ahol felújítottuk vízkészleteinket, és 1 óra és 15 perc után már az autónknál voltunk, a szoros másik bejáratánál. Este 6-kor pedig leállítottuk az autót a sátrak mellett.

Még mindig gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, hozzáláttunk a vacsorakészítéshez: a fiúk a tüzet csinálták, illetve felakasztó-alkalmatosságot szereztek-eszkabáltak az üstnek, mi pedig a húst meg a zöldségeket intéztük. A lányok ott sertepertéltek mindenki körül. Lassan de biztosan aztán kezdett közeledni az este, és mire a gulyás is megfőtt, szemerkélni kezdett az eső. De annyira csendesen, hogy a fűzfa alatt állva, ránk egyetlen csepp sem hullott, a vacsorát ott nyugodtan el tudtuk fogyasztani. Tanakodtunk, mitévők legyünk: induljunk el, vagy maradjunk. Végül közös megegyezéssel azt monduk maradunk; ha esne is egy kicsit, megvárjuk másnap, míg felszárad, és csak utána indulunk.

Még összepakoltuk a dolgokat, még elmentünk Anival mosakodni a patakba, még ez, még az, és nem is vettünk tudomást a távoli villámokról és az őket kísérő dörgésekről. Már elbúcsúztunk Aniéktól, a lányok és István a sátorban: vetkőztek, készülődtek az alváshoz. Aztán felfedeztem, hogy Borónak nincs ott a hosszú ujjú blúza, és István is megkért, vigyek neki az autóból egy tiszta zoknit. Kibújtam a sátorból (kb. azelőtt 2 perccel bújtam be), és mintha egy másik világba csöppentem volna: viharosan fújt a szél (messze repítette a sátorra terített ponyvát), a fejünk fölött cikáztak a villámok kísérteties fényt vetve a tájra, robbant az ég, és pillanatok alatt úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Még oda sem vittem neki a zoknit, és István már ki is adta az ukázt: INDULUNK!!!! Hamar ráadtam a lányokra cipőt, melegítőt, és gyorsan bedugtam őket az autóba. Kitépáztunk a sátrakból, amit lehetett (paplan, pokrócok, egyéb ruhák), ömlesztve betaszigáltuk az autóba, majd a sátrakat is 2-3 perc alatt szétszedtük, és úgy, csuromvizesen be a csomagtartóba. Ömlött az eső, már bőrig áztunk, összekapkodtunk még ezt-azt, ami addig sem az autóban sem a sátorban nem kapott helyet (pl. a grillező), majd gyorsan begyömöszöltük magunkat is az ülésekre (persze, alig volt hely és levegő), és indultunk.

Nem túlzok, 10 percnél több nem telt el attól a pillanattól, ahogy István döntött: úgy, ahogy, de minden az autóban volt. A kaptatónál és az előző napi sáros pocsolyánál kiszálltam a viharba, hogy irányítsam, merre menjen, de szerencsére gond nélkül túljutottunk: nem csúszott a fűvön sem, és a sárban sem süppedt el. A pataknál Ani és Csaba is kiszállt, gyalog mentünk át, nekünk már úgyis mindegy volt. Szerencsére a patak még nem áradt meg nagyon, bár a víz nekünk már szinte térdig ért, és erősen sebes volt, de az autónak nem okozott gondot. A pallónál is kiszálltunk, de itt már szinte fölösleges is volt, utána 50 m-re pedig már ott volt az aszfalt.... Útközben láttuk, hogy jó erős volt a vihar, mert ágakat tört le, az utat betemette levelekkel, de  nagyobb pusztítást szerencsére nem végzett. Mi pedig, amikor kiértünk az aszfaltra, megkönnyebbülten nevettünk, és tudtuk, ha nem így cselekszünk, nem biztos, hogy jó vége lett volna. Már majdnem Szentegyházán voltunk, amikor elállt az eső, és egy olyan helyre érkeztünk, ahol félre lehetett húzni. Itt megálltunk, a lehetőségekhez mérten száraz ruhákat ráncigáltunk magunkra, kicsit "rendet raktunk", már annyira, hogy normálisan lehessen ülni és vezetni (a paplanunk pl. köztem és István közé volt begyömöszölve), illetve a lányok mégiscsak kényelmesen fekhessenek Ani és Csaba ölében, és megkönnyebbülve, hálát adva, hogy szerencsésen megúsztunk mindent, vígan hazafelé vettük utunkat. Éjfélre itthon voltunk, és a jó meleg ágyainkban pihentük ki viharos kalandunkat. Azóta is derűsen gondolunk vissza rá, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lesz mit mesélni majd az unokáknak... :) Hogy a napunk végéről nem készültek fotók, gondolom, nem meglepő... :)

Vágyak

Miért van az, hogy mindig arra vágyunk, ami nem a miénk?!
Nem, nem úgy értem...
Csak egy konkrét példa, de csupán ideaként... Én itt lakom, valaki meg ... mondjuk Nagyváradon. A távolság kb.250 km. Nem sok, most, az autópályával 3-4 óra. Talán kevesebb. Ott van Félixfürdő, illetve millióegy másik strand, aquapark, vagy a másfelé is a közelben rengeteg termálfürdő létezik. És az ottaniak "nem jutnak el" ezekre a helyekre. A távoliaknak paradicsomnak tűnik, és akár a nyaralásukat is el tudnák képzelni arrafelé.
És itt van mifelénk a sok sós vizes gyógystrand, a legközelebbi éppen a községünkben, de Idecsen, Édesanyáméknál is ilyen strand van, hogy a Szovátai Medve-tóról meg a parajdi strandról (és a sok más helyen lévő apróbbakról) ne is beszéljek. És? És egyszerűen "nem jutunk el" ezekre a helyekre. Holott a nagyváradiak epekedve sóvárognak utánuk.

Miért van ez?

Talán mert még nem nőttünk fel ahhoz, hogy értékeljük, ami a miénk? Vagy csak egyszerűen, Simone Weil-t idézve: "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk"?

Fotó: INNEN.

Fotó: INNEN. (Ágnes, remélem, nem veszed zokon, hogy a te fotóddal illusztrálok... Rákerestem a parajdi strandra, és úgy bukkantam rá... :) )

Lányok nélkül

Először úgy volt, hogy múlt héten mennek el. Aztán mégis másként alakultak múlt héten a dolgok, és erre a hétre tettük az idecsi "nyaralást". Boróka már nagyon várta, és bár Kriszta is eleinte szívesen ment volna, a végére mégis megingott.

Múlt héten amellett, hogy rengeteg határidős munkám volt, sokat voltunk Illyében is. Rengeteget dolgoztunk, takarítottunk, szépítettünk. Lett ugyanis "házunk" ott. :) Nem kell csodálkozni, igen, ház, mondhatni összkomforttal. Íme (csak itt még nagyon kezdetleges volt minden, éppen a bazár kellős közepén fotóztam):

Azóta már kissé másképp néz ki minden, és a belseje meg A-tól Z-ig kitakarítva, lemosva-felmosva-kimosva. Mint látszik, a szivacsokról hiányzik is a huzat. No, azok visszahúzását nagyon megszenvedtük. Anyuval és Anival hármasban alig boldogultunk, de a végére már elég jó stikát találtunk ki, és hamar ment.

Vasárnap ott ünnepeltük István szülinapját. Igaz, valamivel később, mint ahogy valójában volt, de csak így jött ki a lépés, hogy (majdnem) mindenki ott lehessen. Csaba hiányzott, bár mostanra már ő is újra itthon van. Bográcsos gulyást főztünk, Anyu káposztát sarvalt még a múlt hét elején, én süteményeket és tortát vittem, úgyhogy egyszerűen és nagyszerűen oldottuk meg az ünneplést. Az azóta kialakított fedett "terasz" jónak bizonyult a délelőtti-déli órákban, ugyanis a fák csak olyan du. 1-2-től vetnek állandó árnyékot a lakókocsi elé.

Este István vitte haza Édesanyámékat, és velük együtt a lányokat. Kriszta egész nap búslakodott, és kérdezgette, hogy hosszú-e az az egy hét, amire mamáékhoz mennek? Megszámoltuk a napokat, meg az éjszakákat, és amikor már beültek volna az autóba, visszaindult a kertbe. Mondtuk neki, ha nem akar, nem muszáj mennie (Borót semmi sem tudta eltántorítani :D), de aztán eszembe jutott, hogy az összes cipőjét már bepakoltam, és az már ott is volt Idecsen. Végül úgy egyeztünk, elmegy a többiekkel, és végül eldönti, hogy marad, vagy hazajön Istvánnal. Mondanom sem kell, persze, hogy nem akart végül hazajönni. István legalább 5-ször megkérdezte, hogy biztos legyen... És azóta is töretlen a kedvük, a jókedvük.

Kedden István volt Idecsen, mert Édesapámmal horgászni mentek, és a lányok is fürödtek a Marosban. Nagy volt az öröm, nagy élmény volt. A Marosra, fürdeni, mi nem igazán szoktunk járni, évente egyszer talán. És idén még nem is voltunk. Ma csirkét vágtak. És Boró kijelentette az este, hogy nehogy le merészeljék vágni, mielőtt ő felkelne! :) Hogy mi volt tovább, arról még nincs tudomásom. :)

Én, itthon még "anyagoztam" egy-két napig (Erdélyi konyha), paradicsomot főztem, most meg a feje tetjén áll a lakás, mert végre eljutottam oda, hogy belevágjak istenigazából a nagytakarításba. Apróságokat már eddig megtettem (mosás, hajtogatás, hűtőolvasztás, fióktartalom szortírozása), illetve a nappaliban is minden megcsináltam már múlt héten, de most aztán elkezdődött a hajrá, és szombat estig a lakás minden négyzetcentiméterét puccba akarom vágni.

Jövő héten pihenni akarok. Ha Isten megsegít, kirándulunk is egy kicsit, amolyan aktív pihenéses kirándulást tervezünk, és lógatni a lában az idei szabadságom utolsó napjaiban.

Ámen! :)

Munka után édes az ... evés - péntek esti vacsora

Péntek esti vacsora más irányból. :) 

Taták (elöl Édesapám, hátul Apu)

Kilátás a "terasz" alól

Mamák (balra Anyu, jobbra Édesanyám)

Kriszta keresztrejtvényt fejt