2015. augusztus 23., vasárnap

Panteleimonas

Hazaindulásunk előtti utolsóelőtti napon eléggé faramucira sikeredett a délután. István már nem bírta a napot, állandóan kipirosodott a bőre, ezért nem volt kedve lejönni a partra, inkább fenn lustálkodott-aludt, emiatt nekem nem volt túl jó a kedvem, majd mondta is, hogy hát ő már unja egy kicsit, és legszívesebben indulna haza. Pont ettől féltem. Ilyen még nem volt, hogy 10 éjszakásra tervezzük a nyaralásunkat, bár - mosom kezeim - nem én döntöttem így, hanem kedvenc férjecském - hirtelen felindulásból. Azt mondta, ha lúd, legyen kövér. Hát nagyon reménykedtem benne, hogy sikerül olyan esemény- és élménydússá kovácsolni ezt a hosszú időszakot mindamellett, hogy pihenésre és lustálkodásra is jusson idő - hogy ne unjuk meg. És - leszámítva azt a kis faramuci délutánt - , bizony, egy panaszhangom sem lehet. :)

Istvánt egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy meglátogassuk Diont, a romvárost. Nem, és nem, ő nem akar köveket nézni, még akor sem, ha ókoriak. Pedig csak ott volt 14 kilométerre a szállásunktól, néhány perc alatt ott lettünk volna... Azon a délutánon is indítványoztam, de olyan makacs volt, mint az öszvér. A környéken bejártunk minden olyan helyet, amit max. egynapos úttal beérhettünk, sétáltunk a partokon és a környező városokban, voltunk étteremben, piacokon, mindenfelé, már semmi más látnivaló, látványosság, megnézni- és bejárnivaló nem volt, amit beiktathattunk volna. Mégis. Azt mondtam azon az estén, ha a fene fenét eszik is,úgyis találok valamit, ahová elmehetnénk. Nem fogom az utolsó napunkat unatkozással, morgolódással eltölteni. És este, miután mindenki lefeküdt, én leültem a géphez, és keresgélni kezdtem. Magyarul, románul és angolul is néztem, hátha szembe jön velem valami...

És lőn... Egyszercsak egy blogra tévedtem: Barbie világa. S ott hamarosan elmélyültem Barbi görögországi beszámolóiban. Szomorúan vettem tudomásul, hogy hát Sarti - Halkidiki félsziget - illetve egyéb helyek nem megfelelő úticélok nekünk, amikor fölfedeztem, hogy a nyaralásuk a "mi vidékünkön" folytatódott. És így bukkantam rá a kis hegyi falucskáról, (a régi) Panteleimonasról szóló leírására. Ahogy megláttam a kis kőházakról, kövekkel kirakott utcácskákról azt a néhány képet, azonnal tudtam, hogy ez lesz a mi úticélunk annál is inkább, hogy szintén közel volt, mintegy kb. 20 km-re.

És lőn. István eleinte még morgolódott, hogy ismét milyen utakon vagyunk, ahol hajtűkanyar hajtűkanyart ér, és hatalmas a szintkülönbség akár néhány méteren is, de ahogy fölértünk a falucska aljába, és "kinyílt előttünk a világ", minden bosszúsága elpárolgott, és csak gyönyörködött ő is. A lányok - főleg Boró - nyafogásával itt még vívtuk a harcot, ugyanis ő(k) az egész napot a strandon képzelte tölteni, de ahogy megjelent egy cica a láthatáron, rögtön elfelejtette minden búját-bánatát. S attól kezdve türelmesen, jókedvűen sétáltunk a falucska sikátoraiban, gyönyörködtünk a házakban, a sok kis eredeti apróságban, amit egy-egy portán láttunk, megbámultuk a szuvenírboltok kínálatát (persze, fölösleges dolgokra nem adtunk pénzt), hallgattuk azt a szűnni nem akaró hangot, ami itt is elkísért (talán tücsökmadár lehetett), és persze, nagyokat szippantottunk a friss hegyi levegőből. Hazafelé menet megálltunk Paralia Panteleimonos-on strandolni, majd útba ejtettük a gyroszozó helyünket is Leptokárián, végül vásároltunk némi ezt-azt (ajándékba is), és hazamentünk. Vacsorakészítéssel és pakolással ütöttük el az idő többi részét, de én és a lányok nem nyugodtunk bele, hoyg nem lesz több strandolás, ezért este, nem sokkal napnyugta előtt még lementünk a partra és lubickoltunk egy jó nagyot. Már eléggé késő, szürkület volt, mire "kifulladva", kellemesen elkámpicsorodva a napi élményektől fölmentünk a szobánkba, és eltettük magunkat másnapra - az induláshoz.
























Na, most merre induljunk? 

"Légi" felvétel Platamonas váráról

A vár tövében

Nincsenek megjegyzések: