2009. augusztus 7., péntek

Nyaralás 2009.

A harmadik nap: július 28-a, kedd

A napunk szintén rendes időben kezdődött és persze, a szokásos mindennel: rohangálás öltözés előtt, mókázás, majd evés és a rohangálás kinti folytatása.
Anyu hajnali 6-kor odatette már főni a beáztatott paszulyt (babot), így mire felkeltünk már csak össze kellett dobni a főzeléket. Nem is húztuk az időt, elég korán, már 10 körül kinn voltunk a tóparton, ezúttal teljes létszámmal.

Akár be is vallhatom, mert ez az igazság: az, hogy Anyu velünk jött, nagyban megkönnyítette a dolgomat mindenféle szempontból. Nagyszülőstől még sosem nyaraltunk, ezért számomra teljesen új dolog volt, hogy pl. nyugodtan foglalkozhattam egyik gyerekemmel, akár el is kószálhattunk, mert a másikra volt aki vigyázzon, volt, aki szemmel tartsa. Vagy éppenséggel saját magam élvezhettem a nyaralás-adta lehetőségeket. Nem beszélve arról, hogy a főzésnél is minimálisat kellett segédkeznem (bár ez már egyikünknek sem volt megerőltető), illetve a takarításból is az Anyué volt az oroszlánrész.

Kiérkezve a partra, még fel sem ocsúdtam rendesen, mire István és Beni a csónakkal már a tó közepénél jártak. Szélsebesen közeledtek a mocsaras „szarvhoz”, így most már méreggel teli aggodalommal néztem utánuk. Az aggodalmamat pedig szép lassan a káröröm és a nagyobb méreg váltotta fel, hiszen, sejtettem, hogy ami tegnap véletlen volt, az ma szándékosság eredménye, és igazam is volt. Annyival volt „könnyebb” a dolog, hogy Beni is hathatósan tudott evezni, ennek viszont az volt a következménye, hogy lefáradtak keményen és István még jól le is égett.

Mi a parton foglaltuk le magunkat. A reggeli szélcsend sajnos véget ért és ismét elkezdett fújni a szél (ekkor még mindig véletlennek tartottuk), ezért még nem merészkedtünk a vízbe, de a gyerekek jól játszottak, olvasgattak, festegettek, mi pedig Anyuval figyeltük őket, beszélgettünk, kávéztunk.

Mire Istvánék megjöttek – és ezúttal nem úszták meg a leb... szidást – , Boróka már aludt, ezért nem láttunk még hozzá az ebédhez, hogy ne zavarjuk fel. Istvánnal és Krisztával mogyorót szedni indultunk. Bár többet szedtünk, mint előző nap, sokkal rosszabbak voltak, legtöbbjük üres volt, de megérte a kis kiruccanás, mert legalább Kriszta mindkettőnk osztatlan figyelmét élvezhette, „repülhetett”, és természetesen, kérdezősködhetett. A legtöbb kérdése mostanában – mily meglepő:D – a miért?-tel kezdődik.:)

Visszeérve törzshelyünkhöz Boróka már ébren várt, ettünk egy jót, majd a délutáni „programot” beszéltük meg. Előszöris, mi négyen családi csónakázásra indultunk, Dávid és Beni pedig fürdeni. Anyu nem mert belemászni a tóba, túl hidegnek találta a vizet, de még a csónakázás sem lelkesítette fel. A csajokat dresszre vetkőztettük, magukra kapták az úszómellényeiket és már ültünk is be a csónakba. Féltem, hogy Boró hogyan fog viselkedni azon a szűk helyen, hogyan reagál arra, hogy mozdulatlanul kell ülnie, de a csónakázás első felében alaptalan volt a félelmem: annyira lenyűgözte a dolog, hogy tényleg csak bámulta hogyan suhanunk a víz tetején. Aztán mégiscsak megunta a dolgot és miközben már kifele eveztünk, hol én, hol István vettük át szórakoztatni őt.
A sekélyebb víznél találkoztunk a vízimatraccal úszogató Benivel és ekkor szabadult el a „pokol”. Borónak addig fogalma sem volt, hogy azt a sok-sok vizet, amit lát, pancsolásra is lehet használni, de most már feltétlenül bele akart ugrani.:D Már kinn is voltunk a parton és kiszálltunk. Beni is kijött a matraccal, hogy Krisztát átvehesse. Miután István „leparkolta” a csónakot, ő is csatlakozott hozzájuk. Borót beletettem a kb. bokáig érő vízbe. Tetszett neki, naná, hogy tetszett, mitöbb, dehogy volt elég neki a bokáig érő víz! Lépegetett, paskolta a vizet a lábaival, nevetgélt, és bár sikongatott is a hideg (ő mindenesetre ilyen hőmérsékletű vízben még nem járt) víznek, azért állandóan befele haladtunk. Utolértük a fiúkat (persze, ez ott volt a part közelében, nekünk kb. derékig ért a víz) és jó kis összcsaládi lubickolás kerekedett. És ahogy mindinkább tetőfokára hágott a hangulat, úgy kerekedtek az én szemeim is: kis másfélévesem olyan elemében volt a jó friss hegyi vízben, mintha világéletében ezt csinálta volna. Kriszta is nagyon szereti a vizet, nem is akaródzott neki kiszállni belőle, de szinte állandóan vacogtak a fogai. Hiába kérdezgettük, hogy fázik-e, reszketve válaszolta: ne-he-he-hem. Ezzel szemben Boróka csak lubickolt és lubickolt és élvezte a vizet. Az sem volt baj, ha a szemébe, szájába fröcsköl a víz, teljesen természetesnek vette ezeket. Most is bebizonyosodott, hogy mennyire különbözőek ezek a lányok – de erről majd máskor, nem a nyaralás keretében!

Más megemlítendő nem igazán történt a parton, talán annyi mégis, hogy ez a nap sokkal melegebb volt, mint az előző. Bár a szél szintén társunk volt egész nap, nem volt olyan nagy ereje. Még nem sejtettük akkor, hogy ez volt az utolsó parton töltött napunk, de a körülmények, az időjárás és a döntésünk végül így határozta el.:D

A hazaúton Kriszta elaludt, ami nem is volt csoda, hiszen nem pihent délre, fürdött is, meg a jó, tiszta levegő amúgyis „kiszívta”, még a felnőtteket is. Felvittük az ágyba és gondoltuk, hagyjuk vagy félórát pihenni, de utána mindenképpen felvesszük. Még túl korán volt ahhoz, hogy elaludjék éjszakára és főleg vacsora nélkül nem is lehetett. Így is történt. Felvettem és kivittem az ismét tablecsatát vívó fiúkhoz:




Gondoltam, a levegőn jobban felébred. De egy idő után István behozta, mert csak kornyadozott ott mellette. Lábraállította, de ő szépen lassan leereszkedett és elhelyezkedett:



Igen, a földön. Muszáj volt lefényképezni, mert ilyen még nem igazán volt. Talán egyszer aludt el (majdnem) hozzátáplálás közben még pár hónaposan, de azonkívül mindig csak az ágyban vagy, természetesen, ölben aludt. (És Boró is ilyen.) Végül mégiscsak magához tért rendesen, és annak ellenére, hogy a legrosszabbra számítottam, teljesen csendes és rendes volt. Vacsora után István rögtön pizsmába bújtatta és már aludt is. Boró is nem sokkal utána aludt el, de István talán mindkettejüket megelőzte az elalvásban. :D

Számunkra még nem ért véget a nap, de még korán is volt. A két fiúval ezután fogtunk neki az autótakarításnak: muszáj volt egy kicsit rendezgetni, mert a három nap alatt olyan összevisszaság lett a csomagtartóban és annyi szemetet hordtunk bele, hogy már nem bírtam tovább nézni. Nem tartott sokáig, a fiúk kipakoltak, én pedig rendszerezve visszaraktam mindent az autóba, miközben Beni az ülésteret sepergette, a lábtörlőket rázogatta ki, Dávid pedig küldönc-hordárkodott. :) István nem győzött csodálkozni másnap hajnalban, hogy minden halászcuccát megtalálta, méghozzá egyhelyen és nem kellett a fél világot összekutatnia miattuk. :P:D De ez már a másnapi történet.

Még annyi történt ezen az estén, hogy miután mindent elrendeztünk és mindenki aludt, én kiosontam az erkélyre (egy félpohár boroskólával:P:-$ - pedig utálom vegyíteni a bort, de most megkívántam a fiúktól), élveztem a langyos, csendes estét, bámultam a csillagokat, hallgattam az éjszakai fürdőzők nevetését, sikongatásait, kiabálásait, és nem utolsó sorban lejegyeztem az eltelt napok főbb eseményeit. (Úgyhogy lehettem részletes:D, de a további napokat már nem írtam le, remélem, azért sikerül emlékeznem minden lejegyzésre méltóra!) Éjfél körül bújtam ágyba.

1 megjegyzés:

kata írta...

Édes Boró az erkélyen, ahogy fél. Egyem meg, de a vízben nem!
Aztán Édes Kriszta a kalapban, no meg hogy elaludt a szőnyegen!
A fiúkról meg annyit, hogy jellemző, engem is megevett volna a fene.
Rólatok meg, a konyha tündéreről meg, nagyon szépen összeállítottátok az ételeket.

Örülök, hogy tudtál boroskolával hangokat cserkészni és várom a folytatást!

Pussz,
Kata