2013. július 24., szerda

Bulgária 2013 (2) - Az út

Többféle útvonalat választhattunk volna az oda és hazautazásra, és mi így is tettünk. Az odaút romániai része egy bizonyos pontig már első pillanattól kötött volt, attól arrafelé azonban több lehetőség között vacilláltunk. Legrövidebb a Giurgiu/Ruse felé vezető út lett volna, amit végül ki is választottunk, ám a tenger felé is megérte volna menni, mert bár km-ben hosszabb lett volna, időben viszont jóval gazdaságosabb. A Silistra-i, komppal való átkelést csupán azért vetettük végül el, mert azt az útvonalat kevesebben választják, és nem tudtuk, hogy bolgár részen milyen útviszonyok várnak azon a szakaszon. Mert nálunk nem lett volna baj. No, de Giurgiu-nál mentünk a tengerpart felé jöttünk. A hazaútról nem sokat fogok írni, mert enyhén szólva nem az eredeti elképzelések szerint alakult. Az út jó volt, nagyon jó iramban haladtunk, szerencsésen megérkeztünk, de elég rossz hangulatban telt bizonyos okok miatt, és nem szívesen elevenítem fel.

Az odaút ellenben csodálatos volt. Nem a Brassó felé vezető utat választottuk, azt már mindketten ismerjük és unjuk, hanem a Transzfogarasi útra esett a választásunk annál is inkább, hogy én (és persze, a lányok sem) még sosem jártam arra, és végre látni szerettem volna. Kicsit fura is volt hogy a tengerparti nyaralásra vastag pulcsit és dzsekit is pakolok, de tudtam, hogy ott fenn, ahol kb. 2000 m-rel járunk a tenger szintje fölött, nem épp olyan az idő, mint a tengerparton. :) Be is bizonyosodott, hogy a hegyekben abszolút kiszámíthatatlan az időjárás, és egyik pillanatról a másikra teljesen ellenkezőbe válthat: míg a hegy északi lábánál ragyogó napsütés volt, majd az út egy részén továbbra is sütött a nap, fenn a tetőn, a Bâlea-tónál már erősen fújt a szél, és cseperegni kezdett az eső. Ettől arrafelé pedig, amíg le nem érkeztünk a hegyről, folyton versenyt futottunk az esővel, de szerencsére mindig mi voltunk a győztesek, azaz amit meg akartunk nézni, megnéztük, és csak utána zúdult a nyakunkba (már inkább az autóéba:)) a zuhatag.

A Transzfogarason:







A Bâlea-vízesésnél:




A Bâlea-tónál:






A Vidraru-gátnál és tónál:






A hegyeken átkelve tapasztalnunk kellett, amit mi, erdélyiek úgyis tudunk: Románia nem Erdély. A falvak nem annyira rendezettek, mint mifelénk, a porták szedett-vedettek, a rend és a tisztaság sem ugyanaz, mint nálunk, és tudja fene, miért, de az emberek bőre is másabb, pedig nem a "nem ma barnult" kategóriába tartoznak. Nos, miután ezen túltettük magunkat, és én még bóbiskoltam is néhány kilométeren át, egyszercsak megérkeztünk Pitesti-re, ott meg - hála annak, hogy István jól ismeri az ország szinte minden zeg-zugát gyakori kiszállásainak köszönhetően - nem teketóriáztunk, kikerülve a várost, felmentünk az autópályára. Igaz, már kissé megéheztünk, kávézhatnékom volt álmosságomat elűzendő, no meg egyéb fizikai szükségletek is ránk törtek, ezért az első Petromnál megálltunk, és több, mint félórás pihenés alatt feltöltöttük mindenféle energiakészletünket. No, de ezután már nem is volt semmiféle megállás egészen le a Dunáig, hacsak nem számítjuk azt, hogy a bukaresti körgyűrűt érintve kb. 45 perc alatt tettünk meg 10-12 km-t, tehát minduntalan meg-megálltunk, de annyira jó kedvünk volt, annyira nem siettünk, és annyira lenyűgözött (legalábbis engem) az a rendszámkavalkád, ami ott a körgyűrűn volt (Pl. egyszercsak jött szemből egy kamion, elbambulva nézem, és látom, hogy valami firkálmány van a rendszámtábláján. Felocsúdva és jobban szemügyre véve, látom, hogy arab írás. Iráni volt.), hogy eszünk ágába sem jutott bosszankodni, méltatlankodni. Láttunk egy-két extrém esetet is, amikor egy-egy lüke sofőr járműjét nem kímélve az aszfalt (már ahol volt :P) melletti poros sávon hajtott előre, csakhogy haladhasson, vagy egyszercsak ugyanazon a poros részen a mi jobb oldalunkon, de szemből érkezett a szirénázó mentő, csakhogy ő is kikerülje valahogy a dugót, és minél hamarabb célba érhessen.

Amint letértünk a Giurgiu-i útra, már jó dolgunk volt: jó minőségű, széles, négysávos úton haladtunk, leegyszerűsített, activity-szerű szóbeli játékot játszottunk (gondoltunk valamire, és körül kellett írni), gyönyörködtünk a napraforgótáblákban, és élveztük a majdnem lenyugvó nap langyos sugarait. A lányok már eléggé fészkelődtek a helyükön, már akár türelmetleneknek is lehetett őket nevezni, és a dunaparti városhoz mindinkább közeledve némi korgó gyomorról is tudósítottak, de már nem volt mit tenniük, muszáj volt kivárják a "vacsoraidőt". Gyors zuhanyozás, és "meleg égövhöz" passzoló ruházat felvétele után a  vacsorát a Duna-parton fogyasztottuk el egy hangulatos kis teraszon, ahol hárman nagyon finom halételeket rendeltünk magunknak, Kriszta pedig megmaradt a jól bevált csirke mellett. Már jócskán sötét volt, mire visszaérkeztünk a panzióba, és gyors pizsamaosztás után egy-kettőre lefeküdtünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy reggel legkésőbb 9-kor elindulunk innen. Szállásunkat szerencsére már nem sokkal azután lefoglaltam, hogy elindultunk otthonról, úgyhogy ide biztosra mentünk, és olyan helyre, ahol István szintén megfordult már egyszer-kétszer. Nem volt nagy szám, de tiszta volt, hatalmas ággyal, amiben végül csak hárman aludtunk, mert István a kanapét választotta alvóhelyül. Hajnalban arra ébredtünk, hogy minduntalan repülőgépek meg helikopterek húznak el a fülünk mellett, és hiába csapkodtunk össze-vissza, száz közül csak egy-kettő, ha elpusztult. A recepciós hölgy hitetlenkedve nézett ránk: nem hiszem, hogy jártak a szúnyogok, ha bedugták a konnektorba a riasztót! Nos, mi nem dugtuk be... :P
Így történt aztán, hogy nem sokkal hajnali 5 után megébredtünk, és néhány perc múlva a lányok is magukhoz tértek a susputyolásunk meg az állandó vakarózás miatt. Áldottam eszemet, hogy bepakoltam a zselét, amit csípésekre szoktunk használni. Nagy hasznát vettük. Néhány perccel 6 után már az étkezőben voltunk, és útravalóul megettük azt a szerény kis reggelit, amit felszolgáltak, kinn a teraszon, amíg a lányok megejtették a reggeli tornaként szolgáló fogócskapartijukat, megittuk Istvánnal a kávéinkat, lehordtuk csomagjainkat (nem mindet, csak amit felvittünk), és fél 8-kor már útra is keltünk. Tankoltunk, és 8 körül már Bulgáriában róttuk a kilométereket Rusétől Várna felé. Az út eseménytelenül telt, és a GPS-rendszernek köszönhetően (amit csak Várnában kapcsolt be István) kedves férjecském egyetlen plusz vagy keringő méter nélkül 11 óra előtt nem sokkal leparkolt a Grand Hotel Varna Complex zárt, őrzött parkolójában. Én pedig - mert az ígéret szép szó, ugyebár - azzal kezdtem bulgáriai nyaralásomat, hogy a "sikeres landolásért" cserébe földhöz vágtam  a kalapomat.

A Duna-parton: - Hű, mekkora hajók!


Az ügyeletes "majomkodó":






Át a hídon, de még "itthon":


Útközben: 

4 megjegyzés:

Kati írta...

Akkor számotokra még az út is kirándulás volt:) Én sem jártam soha a Transzfogarasban, pedig csodákat mesélnek róla:)

sedith írta...

Kati, az volt: gyönyörű és izgalmas. A teljes napot el lehetett volna ott tölteni, érdemes úgy menni oda, hogy az legyen az úticél. De ízelítőnek így is klassz volt, szerintem mi idővel visszatérünk majd. :)

Koskacukor írta...

Örülök, hogy ellátogattam erre az oldaladra is, látom itt is gyönyörű képek készültek és viszonylag ti is jó időt fogtatok ki. Gyönyörű a hely, mint a mesében. :)

VH írta...

Örvendek, hogy jól éreztétek magatokat:-)) A Fogarasi havasoknál még én sem voltam.. ajaj, még sok helyre nem jártam ide Romániában. Van mit megnézni még...

Édesek vagytok a képeken, öröm újra nézegetni a képeket:-)