Újévi köszöntés

Boldog új évet kívánok minden kedves ismerősömnek! A többit ez a kép mondja el. Forrás: http://stylipics.com/happy-new-year-2015/ Tavaly is ilyen képpel köszöntöttelek, azt hiszem, meg is maradok nála, mert mindent tartalmaz, amit valaki kívánhat magának:

Karácsonyunk

1.

2.

3.

Ilyen még nem volt

... sem mostanában, sem rég. Soha, senkinél a közelebbi családból nem fordult elő kéz- vagy lábtörés, mi viszont megtörtük ezt a "hagyományt". Méghozzá Boróka lett a "tettes". Mikulásvárás estéjén esett el játszás közben szerencsétlenül, bár semmi jel nem utalt törésre (még a fájdalom is múlni látszott). Tegnap este viszont a kezeit nézegetve és hasonlítgatva, a jobb csuklója környékén, mintha idétlenebbnek tűnt a formája. Elmentünk a sürgősségre, és törést állapítottak meg. Nem lehet valami nagy, ha csak 3 hetes gipszet kapott rá, de bőven elég volt ahhoz, hogy a mai balettfellépésen ne tudjon részt venni. Szakadt meg a szívünk mindkettőnknek, de ez van. Talán ő végül még egy fokkal jobban is viselte a kimaradást. ...

Fellépés előtt:

Kriszta fellépett, és nagyon büszkén, odaadással végezte az egyszerű mozdulatokat, lépéseket (másfél hónapja járnak csupán), minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy nemcsak szőkeségével és magasságával, hanem bájos, kecses mozdulataival is kitűnt a többiek közül. :) Még itthon is izgatott volt, alig akarta elhinni, hogy megvolt az első fellépése. :)

Elkezdődött...

Az egyiknek újra..... :)

A másiknak először, de visszavonhatatlanul... :)

És a harmadiknak is:

A nyarunkról néhány szóban

Az idei nyár nem a nyaralás és a kirándulások időszaka volt. Nálunk valahogy úgy jön ki a lépés: vagy minden, vagy semmi. :) Tavaly rengeteget mentünk ide-oda, hosszabb-rövidebb túrákra, kiruccanásokra, voltunk hegyekben, és voltunk tengeren, az idén viszont más. Most más van előtérben ismét. Persze, nem jelenti azt, hogy itthon kuksoltunk egész nyáron, de hosszabb ideig tartó, pihenős nyaralásunk ezúttal nem volt. Bár ilyen szempontból a "nyárnak" számunkra még nincs vége, mert ezután még lesz részünk ebben-abban. :)

Hévízi hétvége másfél héttel ezelőtt (Aniékkal, István nélkül, ő zenélt szombaton és vasárnap is):

Indulok a lányok után

Ilyen hosszasan még nem voltak távol itthonról, azaz nem voltunk távol egymástól még ennyi ideig. Irtózatosan hiányoznak. Tegnap már semmihez sem volt kedvem, csak ültem volna, magam elé meredve. Az éjjel azt álmodtam, hogy Boró elvesztődött. Éppen akkor, amikor István ébresztett, mire azt feleltem: kelek, csak egyszer keressem meg Borót. És fordultam a másik oldalamra. :)
Úgyhogy mese nincs, megyek utánuk. Azt le sem lehet írni, mennyire vágyom már, hogy láthassam őket!!!!!!!!!!!

Mama-tata-tábor

Immár második alkalommal "táboroznak" a lányok édesanyáméknál ebben a vakációban. Alig várták, hogy mehessenek, imádnak ott lenni. Mert ott van disznó, és nyuszi, és csirkék, és lehet tenni-venni állandóan, és Aninak van sok-sok könyve, és van strand, no meg ... tévé is van - gyakrabban, mint itthon. :P

A két kisasszony teljesen más természete itt is jól megmutatkozik, mert Boró be sem menne a házba, ha nem lenne muszáj, egésznap csak "dolgozna" az udvaron, Kriszta viszont elvonul könyvvel a kezében, és olvas, olvas, és ismét olvas. Netán még rajzol is közben. Aztán megjárja magát a "gazdaságban", besegít Borónak a "munkába", utána viszont szintén eltűnik: olvasni. :) Netán tévézni, amiért sokkal inkább haragszom. Bár hagyjuk meg: vannak érdekes rajzfilmek is, amelyekből sokat tanulnak, szóval ham vagyok én teljesen tévéellenes.

Hogy meddig maradnak, még nem tudjuk, bár mi erre a hétre terveztük be az építkezési munkálatokat, úgyhogy szombat-vasárnap előtt nem hiszem, hogy utánuk mennénk. De mostanra már úgyis oda jutottunk, hogy szinte el sem köszönnek tőlünk, ha jövünk el, olyannyira szívesen maradnak. :)

A július eleji ottlétükkor készült fotók. Mint azok is bizonyítják: bizony, be vannak fogva munkára. :D :D :D A tegnap esti "raport" is úgy szólt: Boró egyes-egyedül rakta be az éjszakai szállásra a mintegy hetven csirkét, sőt, még a kotlótól sem félt, és az sem bántotta őt. :) Háááát, sajnálom, itthon nem tudok csirkét tartani, hogy Borónak jócskán legyen tevékenyésge!!!

Amíg Kriszta táborozott....

... Borci-morci unatkozott. Sőt, néha iszonyatosan. Mindigis az a típus volt, akit foglalkoztatni kellett, ő saját magától nehezen talál elfoglaltságot. Nos, ez most is megmutatkozott. Nagyon hiányzott neki a nővérkéje, mégha akkor, amikor együtt vannak, sokszor csak veszekednek, nyivákolnak, árulkodnak egymásra. Persze, viháncolni, játszani, cinkoskodni is jobb együtt. :) És mit ér a medence, ha nincs, akivel lubickolni benne... Jujj, a kép Istvánnak a telefonján van... :P

A színes só-lisztgyurma készítése viszont már nagyon jó móka volt, és játszani vele annál jobb. Főleg, ha még játszópajtás is került. A további idő nagy részét lenn töltötte, a szomszédságban lévő gyerekekkel.

Mókázós kisasszony

Szép szivárvány koszorúzza az eget... :) 

Szilvás pite :D 

Áfonyás, körtés és zöld almás derelye :D 

Oroszhegyi Néptánctábor

Élete első táborában vesz részt Kriszta ezen a héten. Már vasárnaptól élvezi az oroszhegyi friss levegőt és többtíz pajtásával együtt a tánc, a kézműveskedés, kirándulás, együtt levés örömét. Esténként szoktunk beszélni telefonon, bár az este nem sikerült elérni, így csak tegnapelőtt beszéltem vele utoljára. De jól van, tudom, hogy jó kezekben van, fantasztikusan érzi magát, mert nagyon jó programokat szerveznek nekik, és persze, az sem mellékes, hogy a szerencsés véletlen éppen egy neki is tetsző párt rendelt mellé. :D Indulás előtt próbáltam a lelkére kötni ilyen-olyan dolgokat, hogy így öltözzön, úgy kombinálja a dolgokat, esténként mindig tusoljon, ne felejtsen el fogat mosni, fésülködni, aztán meg eszembe jutott, hogy mennyire bosszantottak édesanyám hasonló "jóindulatú megnyilvánulásai", amikor - szintén második osztály után - életem első táborába mentem: tudtam én, mit vegyek magamra, hoygan öltözzek, mosakodjak. Mondjuk a fésülködés nehezebb volt, mert a hosszú hajamat én akkoriban még nem tudtam rendben tartani, de ott volt a tanító nénim, és azt ő megoldotta. :)

Már ötödik napja, hogy nem láttam. Kedden még úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság van péntekig, és bár kívülről nem mutattam, gondolataim sokszor nála jártak. Nem azért mert aggódnék, dehogy, de az anyák márcsak ilyenek. István "szidott", hogy miért hívom naponta, hagyjam békén, ne mind zavarjam, de ő nem hiszem, hogy értené ezt....

Holnap este megyünk érte. És azért van ez így, mármint, hogy a szülők mennek a gyerekek után, mert ilyen módon lehetőség van arra, hogy bemutassák, mit tanultak egész héten. Mi már alig várjuk!!! A bemutatót is, de főleg a találkozást, és azt, hogy végre teljes legyen itthon a létszám, hogy ismét a lányok csivitelése, perlekedése, hangoskodása töltse meg a lakást!!! :)

Szőke haja "virít" minden fotón, nem lehet nem megtalálni. :)

A fotókat a kísérő tanító néni, Balizs Enikő készítette.

Világbajnokság

Talán nem kell külön részletezni: a futball-világbajnokságról van szó, ami jelenleg zajlik, Brazíliában.

Hogy miért írok róla? Csak úgy... :) Mert nőtársaim oroszlánrészével ellentétben én SZERETEM a focit. :) És szeretem nézni a világ- és európai bajnokságokat. Hogy mi szeretni való van benne? Nem tudom: megfogalmazni sem, és megmagyarázni sem. Persze, meggyőzni sem akarok senkit, hogy szeresse. De pl. én nem értem, mi szeretni való van az aerobikban. Vagyis: senki sem több vagy kevesebb attól, amit szeret, amit művel. Mindenkinek megvan az egyéni ízlése ebben is, mint minden másban. Én a focit kedvelem minden egyéb sport előtt, és ha lett volna lehetőségem annak idején nőifocizni, biztos, hogy benne lettem volna. Még most is mennék, csak most már egyéb prioritások vannak... :)

Már az én gyerekkorom idején is léteztek női csapatok, de nem itt, nem falu meg kisváros szintjén. Az is más tál tészta, hogy édesanyám biztos nem engedett volna, minthogy az ő szemében a sport nulla. Persze, tudom, miért, de akkor is, engem abban a szellemben nevelt, hogy a sport - és főleg a futball - egy fölösleges, időnyűvő, pénzvivő, balesetszerző valami, amit a legeslegjobb elkerülni. Ezzel szemben meg ott volt édesapám, aki éveken át focizott - nem kell ki tudja, mire gondolni, de akkoriban a falusi és megyei bajnokságok is virágkorukat élték -, rendszerint a legtöbb mérkőzésre magával vitt - a távolabbiakra is, (édesanyám sokszor heves ellenkezésére, de én természetesen menni akartam:P), s így kicsi korom óta benne voltam a fociban, vele nőttem fel. A fiúk is mindig bevettek a csapatba a nagy kerti mérkőzések idején, s bár lány lévén nem voltam valami jó a pályán, de kapuban nagyon jól teljesítettem, ezért idővel már-már vitatkoztak, melyik csapatba kerüljek. Az iskolában is volt egy év, amikor egy külön épületbe kerültünk, és nekünk külön udvarunk volt. Harmadikos létünkre kiástunk a szemét, gaz alól két eltemetett suliudvarra való focikaput, és együttes erővel a kis udvarunkra vonszoltuk. Az osztály kétfelé oszlott, csapatokat alkottunk, az egyiknek én, a másiknak meg két (igen, kettő :D) másik lány volt a kapusa. (Nagyon szomorúak voltunk, amikor a rákövetkező évtől nem volt szabad lemennünk arra az udvarra, és a kapukat átvitték a nagy iskolaudvarra....:( Jó, hogy mi dolgoztunk, kínlódtunk vele...)

1990-ben, az olaszországi világbajnokság volt az első, amire emlékszem. És bár még számomra is hihetetlen, vannak meccsek, csapatpárosok, eredmények, helyzetek, amikre mai napig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lettek volna: hogy Argentína, a világbajnok, kikapott a nyitómérkőzésen, meg hogy Románia az írek ellen veszített tizenegyesekből a nyolcaddöntőben, és Timofte volt az, aki (el)rúgta a sorsdöntő büntetőt, meg hogy végül Argentína mégis kikapott Németországtól a fináléban. Az azóta eltelt 24 év bajnokságaira már nem emlékszem ilyen tisztán, beugrik néhány név, egy-egy játékos képe, de ennyi. Arra viszont emlékszem, hogy '94-ben, éppen akkor zajlott a VB, amikor a líceumba való felvételire készültem. Édesanyám benn hagyott tanulni, én meg... Na jó, na, csak néha kapcsoltam be a tévét, és akkor is halkan ment, hogy tudjak fülelni.... :D Románia akkor érte el eddigi legjobb eredményét: akkor festette az összes játékos sárgára a haját és nyiratkozott kopaszra a csapat edzője, fogadásból. A '98-asra már abszolút nem emlékszem - és az utána következőkre sem igazán - , de azt tudom, hogy végignéztem, mert megtehettem, hála az 5 évig tartó középiskolának, vagyis csak egy évre rá volt az érettségi, nyugodtan "focizhattam". A 2002-es azért nem maradt meg, mert az az időszak éppen az eljegyzésünk és az esküvőnk közé esett, így persze, hogy nem a foci volt a legfontosabb akkor. A 2006-oskor is teljesen más prioritások voltak, hiszen Kriszta akkor volt pici baba. De érdekes módon a 2008-as EB-t, tudom, végignéztem. Este 10-kor kezdődtek a meccsek, nálunk pedig akkor kezdődött a nap utolsó szopija Borókával. Befészkelődtem a fotelbe, és az első félidő alatt jóllakott, illetve elaludt. Szünetben lefektettem, majd még megnéztem nyugodtan a másik félidőt is. István eközben békésen aludt... :) Most jut eszembe... 2006-ban még nem volt tévénk, nem is nézhettem... És végül a 2010-es VB. Nem tudom, mikor volt. :D Összefolyik a 2012-es EB-vel. Ez utóbbiból sem emlékszem konkrét helyzetekre, de sok élmény megmaradt, hiszen éppen akkor volt felújítás alatt a konyhánk, a meccseket pedig online néztük apósommal, náluk. :)

Szóval, nem lehet engem vad focistának vagy drukkernek nevezni, hiszen futballimádatom kimerül a világ- és európai bajnokságok megtekintésében, illetve a játszás utáni sóvárgásban, de bennem van. Ismerem a szabályokat, értem, mi zajlik a pályán, tudom az ok-okozati összefüggéseket, fészkelődöm egy-egy helyzetkor, gombócot érzek, ha jól áll az ellenfél, és nagyot kiáltok, ha betalál a kedvenc... Mert akaratlanul is mindig akad egy favorit. Hogy mikor kinek drukkolok, változó, és nem tudom, miért - illetve mennyire normális - de valahogy sikerül mindig a "gyengébbnek" drukkolni. Pl. nem megy a szorítás a spanyoloknak, az olaszoknak vagy a németeknek. Pedig a "normális emberek" biztos, hogy ezeknek drukkolnak. Én viszont - úgy látszik - nem vagyok éppen normális.... :) (Bár a Spanyolország-Hollandia mérkőzésen véletlenül épp a hollandokkal tartottam.)

Befejezésként nem jut eszembe semmi szép vagy tanulságos gondolat, annál is inkább, hogy ezt a bejegyzést kb. tegnap délelőtt óta írom, és már nem is emlékszem, mi késztetett arra, hogy így, egy hónap után, ismét írjak a blogba, de jólesett. :) Mint ahogy az is, amikor Kriszta odajött mellém, és azt mondta: már nem nézem a mesét, most nézem egy kicsit veled a meccset.
Nagyon örülnék, ha a lányok sportolnának valamit, de sajnos István is olyan közegből jött, ahol a sportnak nem volt túl nagy értéke, max. apósom megnézi a nagy focimérkőzéseket, tehát neki sem fontos, hogy a gyerekek sportoljanak. De magamat ismerve csak megtalálom a módját, hogy beiktassak valamit az életükbe, életünkbe.

Ha rámosolyogsz a világra...

..., mindenki tudja: a világ visszamosolyog rád.
De fordítva is érvényes. Ha mész a járdán, és rádmosolyog a szemből jövő fekete férfi, visszamosolyogsz rá. Ha állsz az átjárónál, és kedvesen, mosolyogva megáll egy sofőr, és kézzel biztat, hogy átmehetsz, te is visszamosolyogsz rá. Ha pedig egy kicsit tovább piros autóból szakállas pasas integet, és felismered benne az egykori sofőrsulis oktatót, visszamosolyogsz, és visszaintegetsz. Majd mész tovább széles mosollyal az arcodon, és arra gondolsz: kevesebb, mint 5 perc alatt ennyi mosoly? Bizony, csak észre kell venni.
Mint a többi apróságot, ami örömtelivé teszi a mindennapokat, az életünket.
Szóval, ha a világ rádmosolyog, te is visszamosolyogsz rá.

Ma ismét...

kiakadtam. Jó értelemben, persze. Borókám múlt héten egy rajzversenyen vett részt, ahol jutalmul egy román nyelvű, gyerekeknek szóló folyóiratot (is) kapott. Keresztyén, főleg húsvéttal kapcsolatos rajzokkal, versekkel, énekekkel, feladatokkal. Volt egy olyan feladat, ahol szaggatott vonallal írta románul, persze: Krisztus feltámadott. Boró filctollal szépen meghúzta a vonalakat, és betűzgette: HRISTOS A ÎNVIAT. Érdekes módon, egyből tudta, hogy az s-t sz-nek kell ejteni, és legnagyobb megdöbbenésemre, amikor megkérdeztem, milyen hang az a "házikófedeles" betű, rögtön rá is vágta. És ami ezután következett, az volt, ami "kiakasztott", mert rögtön folytatta, a levegőben lerajzolva is a dolgokat: "Hát anyu, ami háztető, az magas, az az Î (ü-féle, és ezt a hangot magasan is ejtette), és ami ilyen - és mutatta a teknőhöz hasonlító ékezetet - az mély, és az Ă (az ö-nkhöz hasonlít leginkább).
Hogy kitől, honnan tanulhatta meg a román hangokat és betűket, nem tudom, tőlem biztos, hogy (még) nem, esetleg Krisztának lehet benne a keze. De hogy ő ennyire automatikusan, magától értetődően mélynek és magasnak nevezze őket, ez valósággal csodálatos. Eddig sosem gondoltam a román magánhangzókat mély és magas hangzókra osztani, de valóban, ha lenne ilyen besorolás, az î magas lenne, az ă pedig mély. De egy kicsit megnyugodtam: szerintem nála sem lesz baj majd az iskolában a román nyelvvel. :)

Ani fodrászkodásának eredménye. :)

Isten éltessen, kicsi-nagy Krisztánk!

Olyan nagyos, máskor meg annyira kislányos, szinte babás, hogy el sem hiszem. És már 8 éves. Csak most volt igazán baba, és már mindjárt nagylány. És csodaszép monoklija van a múltheti iskolaudvari ütközése miatt...
Ezzel a tortával köszöntöttük ma este, csak úgy, kicsiben:

És amikor Aninak fodrászkodhatnékja támadt:

Tavaszi kert

Szegény blogom. Sokszor eszembe jut, sokszor kidugja fejecskéjét egy-egy témacsíra, de azonnyomban elfojtom, mert nem tudok időt szakítani rá. De ez van. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor nem fogok tudni mindent rendszeresen dokumentálni, de abbahagyni nem fogom. Még azért sem! :) Mégha külső szemmel az utóbbi időszak talán felszínesnek is tűnik, csak mi tudjuk, mennyire intenzíven megéltük - intenzíven a maga örömeivel és szomorúságaival, mindennel. :)

Mostanában a kert körül forog minden: oda megyünk, ahányszor csak alkalmunk van rá, ahányszor csak engedi az idő/nk. Szépen tavaszodik, és lassan, de biztosan sok minden alakulgat benne. Még nem szép, azaz még mindig nem szép, de az lesz. :) Majd meglátjátok! :)

Ibolyarét mindenfelé. Az illat, ami a kertben terjeng, leírhatatlan: finom keveréke az ibolyának, a friss levegőnek, a nyers földnek, úgy egyáltalán: az igaz falunak az illata.

Készül a "kuckó" alapja:

A kertben mindig van, mit dolgozni. A semmivel is képesek lefoglalni magukat, terük van, legtöbbször észre sem vesszük, hoyg ott vannak, oylan jól játszanak. Bár, ha megéheznek, azért előbújnak, bárhonnan is! :)

Sétálni is voltunk a domboldalon. No meg, hát persze, "kutyánk" is van. Az egyik szomszéd aranyos kutyája szegődött hozzánk, de olyannyira, hogy amíg mi a kertben vagyunk, ő onnan el nem mozdul. Éjszaka is ott alszik a lakókocsi alatt, vigyáz ránk. S bár volt neki előzőleg is neve, amit mi viszont nem tudtunk, elneveztük Picurnak. Velünk tartott a "kirándulásra" is. :) Hosszú idő óta az első kutya, akit szeretek, és nem zavar, ha látom, hogy a lányok simogatják, játszanak vele. :) Fejlődöm, na, én is a korral! :)

A domboldal is már tavaszodik...

Az élet mindig fölülkerekedik az elmúláson:

Kilátás az egyik dombról. A falu kicsit odébb van, balra. :)